Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1884
41 eltalálta tervüket, s utjokat állotta. Antonius a másik oldalról szorongatta, mert Etruria felöl sereggel jött ellene. Két tüz közé szoríttatva, nem tehetett egyebet, mint hogy legközelebb álló ellenfelét, azaz Antoniust megtámadja. Pistoria mellett, egy szűk völgyben történt az ütközet. Antonius, hogy egykori szövetségesein legalább ne neki" magának kelljen a végítéletet végrehajtani, e napra valami ürügy alatt hadserege vezényletét egy vitéz és a szolgálatban megőszült tisztre, Marcus Petreiusra bizta. Catilina az ellenség túlnyomó számával szemben nem volt képes magát fentartani. S midőn látta, hogy övéi elbuknak, az ellenség legsűrűbb csapatai közé veté magát és bátran harczolva megtalálta ott mintegy 3000 társával a keresett halált (62. január 5-én). Mily daezosan folyt a küzdelem mindkét részről, csak a győzelem után tűnt ki. Majd mindannyian ott estek el, a. hová a vezér őket állitá, s a sebek, melyek halálukat okozták, mind a test előrészén valának, jeléül, hogy egyik sem futott meg. így tehát az összeesküvés utolsó erőlködése is megtöretett s Cicero egy időre megmenté az államot, mert sem Catilina sem Lentulus nem voltak képesek fölforgató tervökkel czélt érni, azonban az a mit oly büszkén kin.omlott, hogy csakis a senatus összeolvadása a jobb érzelmű polgárokkal, a közép osztálylyal, különösen pedig a lovagrenddel képes az államnak tartós életet biztosítani, neki nem sikerült. Mert midőn a különböző érdekek, melyeket a közös veszély egyesülésre késztetett, ismét felszínre kerekedtek, a régi harcz egymás ellenében ismét kezdetét vette. A plebejusok, midőn nem volt tovább mitől félniök, ismét érezték, hogy haragjok újra feléled a nemesség ellen. A nemesek ismét elkezdték irigyelni a lovagok gazdagságát. A mi a lovagokat illeti, azokban soha sem volt meg az, a minek meg kellene lenni, hogy egy politikai párt f/ lelkét képezzék, ugy a mint Cicero akarta volt. Ok jobban el voltak foglalva magánügyeikkel, mint az államiakkal. Nem volt meg az a számbeli erejök, mint a plebejusoknak, s hiányoztak náluk az uralkodás aina nagy hagyományai, melyek oly sokáig tartották föl a nemesség tekintélyét. Maguktartásának egyetlen szabályzóját képezte a nagy vagyonnal együttjáró amaz ösztön, mely a rendet