Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1884

28 A senatus nov. 8-án újra összegyűlt. Catilina ismét megjelent, kit meglátva a consul igy fakadt ki ellene : „Meddig fogsz még Catilina visszaélni türelmünkkel ? Hogyan ! sem a város felett a Palatínuson virrasztó őrség, sem a városban összegyűlt csapatok, sem a nép ijedelme, sem a jó polgárok összegyülekezése, sem ez erődített hely, hol a senatus megjelent, sem azon méltatlankodó pillantások, melyeket mindenki reád vei, mindez nem tartóztat téged ! . . . Mily idők, mily erkölcsök ! Mindezen összeesküvéseket ismeri a senatus, látja a consul és Catalina még él ! mit mondok él ? de sőt megjelenik a senatusbaii, s a kiket közülünk fel akar áldozni, kijelöli a leszuratásra ... és mi, kik a senatustól ugyanazon rendeletet vettük, melylyel Opimius Caius Gracchust támadta meg, használatlanul hagyjuk mint a pallost, melyet nem merünk kivonni hüvelyéből ! ? . . . igen, még várakozom, mert azt akarom, hogy elébb el ne veszsz. mint midőn már nem találsz senkit oly gonoszat, ki téged sirathatna és védhetne. Addig pedig élni fogsz, de ugy mint most élsz. körülvéve, ostromoltatva oly emberek által, kik tudtod nélkül figyelnek és őriznek, kik nyílt szemekkel es hallgatózó fülekkel követnek és figyelnek szavaidra. Mondj le terveidről, melyeket úgyis ismerünk. Akarod, hogy elmondjam őket? Emlékezzél vissza, hogy oktober 20-án kijelentettem, miszerint 27-én Manlius fegyverei el fognak vétetni. Csalódtam-e ? 28-dikára az egész nemesség legyilkolása volt kitűzve, nem-e éberségem állított meg e napon ? és midőn november :1-én a praenestei helyőrséget meg akarád lepni, nem volt-e az jól megvédelmezve ? lám nem tehetsz semmit, nincs terved, gondolatod, melyet nem látnék, hallanék, megértenék. Még azt is megmondom, mit tevéi az elmúlt éjjelen. Laecá'iál valál, felosztottad Italiát bűntársaid között, kijelölted, kik fognak veled eltávozni, s kik maradnak Rómában ; ezeknek megmondád a helyeket, hol a vánist felgyújtsák, amazoktól némi türelmet kértél, inig engem meggyilkoltattál, s két lovag eljőve házamba, hogy téged e gondok-tói megszabadítsanak, de én már mindent tudtam . . . vájjon mi tartóztat még vissza? Végezd be terveidet, menj ki Kómából, a kapuk nyitva állanak. Ha halálodat rendelném el, azon undok söpredék, melyet felizgattál, városunkban