Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1884

20 érdemű, uj embernek adják

1); de a veszély közeledtével irigység és dölyf elliallgatának. *)" A római aristocratiának sokat kellett veszteni befolyásából, hogy, válságos pillanatban, több hatalmat tulajdonított a nép felett egy uj, mint egy saját kebeléből származott embernek. Hogy Cicero helyzetét felfogjuk, tekintsünk be egy kissé a nép pártéletébe. Cicero születésénél s hajlamainál fogva a néppárthoz tartozott; e párt soraiban kezdé meg politikai pályafutását, tizenhét éven át hiven szolgálta azt. A nemesi uralom kicsapongásai Jiajtották őt a democratia felé, s tapasztalnia kellett, hogy a democratia sem volt bölcsebb, főleg ha diadalra jutott. Ez az osztály olykor rémítő embereket küldött hozzá védenczekül, védbeszédet kellett mondania buj fogatok és lázongók mellett, kik szakadatlanul zavarták a közbékét. Egyszer azon a ponton is állott, hogy Catilina mellett emeljen szót.

3) Gondolni lehet, hogy mennyi önmegtagadásba kerültek neki az efféle szívességek s hogy a democratia heveskedése nem egyszer hozta őt kísérletbe, hogy attól megváljék 4). De szerencsétlenségére nem tudott hová menni, ha azt elhagyja ; s ha a plebejusok sértették őt erőszakoskodásukkal, a nemesség sem vonzotta dölyfe és előítéleteivel. Mivel tehát az akkor fönállott pártok közt nem talált egyet sem, mely az ő véleményét teljesen képviselje, és amely jellemirányzatával összhangzó lett volna, nem tehetett egyebet, mint hogy maga alkosson magának külön egyet. Ezt meg is kisérlette. Midőn látta, hogy .szavának hatalma, a magas hivatalok, melyeket viselt, a népszerűség mely őt környezé, jelentékeny egyéniséggé tették őt ; hogy magának a jövendőt biztosítsa, hogy ez államban '). Uj embereknek nevezték azokat, kiknek ősei közt nem volt. a ki magas hivatalt viselt volna. (Appiánus, lielháboruk II, 2.) Cicero is erősiti azt: „Magam vagyok az első nj ember, kit számos év óta, a mint emlékezünk, consullá neveztetek ki; és e kitűnő helynek, hol a nemesség ugy szólván elsánczolta magát s elzárt minden hozzá vezető utat, áttörtétek korlátait, hogy engem fejetekké válasszatok ; azt akartátok, hogy az érdemnek ezután nyitva álljon" (Cicero, orntio secunda de lege agraria, I.) 2) Sallustius, Catilina 23. 3). Cicero,, epist. Ad Atticum, I, 2. 4) Mommsén. ki (Drumanu-al együtt) Cicero legszigorúbb bírálója, öt röviden, kétkulacsos politikai jellemnek uevezi.