Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1884

11 felül, ezek égi jelekből azt magyarázták ki, miszerint a világnak uj kora kezdődik és hogy nagy átalakulások fognak történni. Nem volt szükség égi jelekből kiolvasni, hogy nagy forradalom van keletkezőben. Mig Pompeius keleten harczolt, Rómában az alatt a körülmények egészen másképen fejlődtek voit, mint a hogyan szerette volna látni. i\ democraták, köztük Gaius Caesar és Crassus, kik egymással már szövetkeztek volt, mialatt a távollevő hadvezért nyíltan pártjok fejének és büszkeségének hirdették, és minden nyilaikat az aristocratia ellen látszottak intézni, titokban Pompeius ellen készültek harczra : s a democratia e kísérletei, melyekkel a feje felett lebegő katonai dietátorságtól menekülni igyekezett, történelmi tekintetben sokkal nagyobb jelentőséggel bírnak, mint a nemesség elleni lármás és jó részben csak álarczul használt izgatásai. Igaz ugyan, hogy azon homályba, melyben működtek, hagyományaink csak egyes világsugarakat vetnek ; mert nemcsak a jelennek, hanem a rákövetkezett kornak is volt oka fátyolt borítani ez évek történeteire. Egészben véve azonban e törekvéseknek ugy menete mint czélja teljes világosságban áll előttünk. A katonai hatalmat sikeresen csak más katonai hatalommal lehetett ellensúlyozni. A democraták szándéka az volt, hogy Marius és Cinna példájára kezökbe kerítsék a kormány gyeplőjét, azután vezéreik egyikét vagy Egyptom meghódításával, vagy Spanyolország helytartóságával, vagy bármely más rendes vagy rendkiviili hivatallal ruházzák tel, hogy benne és seregében ellensúlyra leljenek Pompeius és hadserege ellen. E végből forradalomra volt szükségük, mely közvetlenül a névleges kormány, a valóságban azonban Pompeius, mint kijelölt egyeduralkodó ellen legyen intézve ') : és e forradalom előidézése végett Pompeius távozásától kezdve ugyanannak visszatértéig (66—62) az összeesküvés állandóvá lett Rómában. A főváros aggodalmas feszültségben élt; a tőkepénzesek nyol) Hogy a deniocratikus inesterkedéseknek végczélját nem a senatus. hanem Pompeius megbuktatása képezte, bizonyitékul szolgál, hogy az tiij — 65-iki összeesküvés és a serviliusi rogatio különösen Pompeius ellen voltak irányozva. (Sallust. Cat. 19.; Cic, de lege agr. 2, 17, 46.) Egyébiránt (Jrassusnak az összeesküvés irányában elfoglalt állása már maga is eleggo bizonyítja, hogy az Pompeius ellen volt intézve.