Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1883

— 10 — használtatnak díszítési eszközül. A képzelet maga előtt látván a valódi élet alakjait, nem vallja ki sokáig a száraz vonalokkal való játszást; némi gyönge hasonlatosság fölébreszti benne valamely természetes tárgy emlékét és nógatja arra, hogy legalább annak körrajzát a többi diszitmény közé felvegye. A hangulat és szokástól függ azonban, hogy milyenek azok a képek, melyek igy a képzelet elé tolulnak, és nagyon jellemző is, hogy a germán képzelet nem igen kedveli a növényélet szende, rendes jelenségeit, hanem kiváló előszeretettel viseltetik az állatvilág, a vad, rontó, kártékony, vészthozó, állatalakok iránt. De ez egy oly nép hangulata, mely az éjszak erdőinek homályához, a mostoha természettel és emberi szenvedélyekkel való küzdelmekhez, háborúhoz és vadászathoz, szóval minden vad és borzasztóhoz hozzá szokott, és ezt a hangulatot később a népvándorlás kalandjai és esélyei bizonyára jiem szelídítették, hanem csak még inkább fokozták. Van ennek még egy másik alapvető oka is, és ez a germánoknak, egyáltalán minden éjszaki népnek az a már velökszületett iránya, mely a természet vidám küljelenségeivel nem elégszik meg, hanem mindenben mélyebb, titokzatosabb okokat keres, és ebből az irányból származik a talányszerünek, bonyolódottnak, meglepőnek, csodálatosnak amaz előszeretete, melyre az ó-germán költészet maradványaiban az angolszászok és skandinávoknál lépten nyomon akadhatunk. A germán müizlés eme jellemző sajátságait csak módjával lehet a temetőimben kiásott ötvösczikkekre alkalmazni. Valamint időszámításunk első két századában a római és pannon izlés békésen megfért egy és ugyanazon készítményen, szintúgy látjuk ezen negyedik századbeli ötvösmüveken, hogy az uj germán irány még nem szabadult fel teljesen a római befolyás alól, hogy igen sok tárgyon egyik a másikát kiegészíti, vagy kisegíti, szóval, hogy az uj, fejlődésnek indult germán müizlés még folyton küzd a római reminiscentiákkal, azokat átidomítja, vagy azoktól befolyásoltatik. De ez nem is lehetett máskép oly tartományban, hol a névleges római fenhatóság még mindig megvolt, hol az ötvösczikkeinket használó és viselő barbároknál a római impérium nagysága és hírneve, bármily korhadt volt az magában is, még mindig imponált, és kivált az alattvalói, vagy zsoldossági viszonynál fogva joggal imponálhatott is. Temetőim férfi-ékszerei a kargyürü vagy karperecz, az ujj gyürü és a bőröv részeinek kidiszítésére használt ötvöskészitmények, névszerint a csat, övkapocs, boglár, pityke, gomb, szijpánt és a szijvég. A római minták után készült gömbölyű vagy hatszögü kargyürük rendes disze a rajtuk egyszerűen, vagy hármas sorban végig futó háromszögek kimélyítése által nyert zig-zög vonal. A bunkós végű kargyüriik azonban vastagodó végükön oly vonaljátékot