Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1882

6 nemzetségek az istenektől származtak volna; nincsenek — mint a görögöknek — lelkesült látnokok, kik az istenek kinyilatkoztatását közölnék a néppel. Papjaik szigorúan meghatározott szabályok szerint, bizonyos korlátolt jeleknek kicsinyes és pontos megfigyeléséből egészen üzletszerűen számitják ki az istenek helyeslését vagy kárhoztatását, anélkül, hogy a cselekvésre intelmet, tanácsot, vagy felvilágosítást adnának. Az ilyen, minden phantasiát nélkülöző felfogás nem hozhatott létre eszményi istenalakokat. Egy fegyverdarab, egy faragatlan kőtömeg elégséges volt jelkép gyanánt szolgálni; egy áldozati tűzhely bőven pótolta még a templomot is. Mondják, hogy Róma 170 esztendeig nem is ismert rendes istenszobrokat; sőt midőn az et-ruscoktól eltanulták az isteneket a görögök módjára ábrázolni, a régi nézlet és felfogás még akkor is megmaradt a nép szivében. A görögöktől átültetett istenségek tehát sohasem vertek állandó gyökeret a római nép lelkében; azok idegen eszmék, a görög műveltséggel elsajátított külső ékítmények voltak, melyek a római vallás lényege körül csoportosultak anélkül, hogy ezt megszüntették, vagy feloszlatták volna. Épen ez okból hiányzott ennél az, a mi a görögök vallásrendszerében utolérhetetlen: t. i. a költői képzelet. A rómaiaknál tehát a vallás hatalmas befolyást gyakorolt ugyan az emberre, amennyiben ez nyilatkozott minden tettökben, polgári és társadalmi viszonyaikban; ez tette őket szilárddá, elbizakodottá, sőt daczossá és az istenek oltalmáról biztossá; de csak addig, mig kötelességeiket pontosan teljesiték. Szóval: a vallás egészen átment a gyakorlati életbe, mely az egyes embernek minden jót, az államnak hatalmas fejlődést igért, más részről pedig minden szenvedés, betegség, szegénység és szégyen ellenében oltalmat nyújtott. De mindabból, a mi más népek vallását széppé s mintegy istenivé tette, t. i. az embernek az istenséggel való benső viszonyáról, az istenség megismerése után való törekvéséről, szóval magasztosabb eszmékről a rómaiak vallásában nyomot sem találunk. Es kétségkívül ez az oka, hogy e nép mindvégig szívtelen, rideg volt, nagygyá és hatalmassá pedig csupán számító esze és vas akarata által lett. A vallás gyakorlása Rómában mindig bizonyos szorosan előirt imák és szertartások kíséretében történt. Minden istenségnek meg valának a maga papjai ilyenek pl. a Elarnen martialis és a Salii Marsnak, a Fiamén quirinalis és Salii collini Quirinusnak tiszteletére stb. Yolt tehát elég pap Rómában, és mégis nem ezekhez, hanem az istenhez fordult az, kinek kérelme volt hozzá, és pedig az állam a király, —a curia a curio —- a lovagok vezéreiknek szájával. Hanem természetes, hogy az ő felfogásuk szerint nem könnyű dolog az istenekkel szóba állani; mert nem mindenki érti meg őket, és ezért oly egyének segélyét kellett igénybe venni, kik az istenek akaratát nem csupán kifürkészni, hanem szükség esetén őket rászedni és kényszeríteni is tudják. így keletkeztek a papoktól különállóan az azokkal össze nem