Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1879

23 nemzet általok ismerkedett mee- e nagy szellemek műveivel, az ő fordításaik nyomán tanulta azokat beesülni, a mi kétségkívül első lépés volt arra, hogy a művelt népek között helyet foglalhassunk, első lépés arra, hogy a nemzeti önérzet nagy tetteket vihessen ki. Több ilyen iskola volt, u. m. a franczia, classicai. népies és átmeneti iskola, de egyik sem volt hosszú életű, hanem csak eszközül szolgáltak egy szép*«zélra, hogy t. i. romjaikon egy uj virágzó irodalmat épitsen Kazinczy teremtő szelleme. Értekezésem vonatkozik Révai, Kazinczy és Vörösmarty hatásának, érdemeinek festésére, merte három férfin adott nekünk megtisztult nyelvet s viszonyainkhoz képest irodalmat. De a két férfin közt is Kazinczy volt a közvetítő; munkálkodása Révaival együtt nyelvészkedés, csakhogy más czélra. Kazinczy művét Vörösmarty fejezte be, nélküle talán még most sem lenne tökéletes és tisztult nyelvünk. A franczia iskola kezdetével még túlsúlyt gyakorolt a latinnyelv, de ekkor már voltak irólc, voltak hazafias gondolkozású férfiak, kik érezték bajunkat, tudták hiányainkat, sajnálták nyelvünket, s lángoló hévvel világos öntudattal óhajtották annak felüdülését. Fejlődésünk első pillanataiban törekvésök oda irányult, hogy gyarapodjék a, nemzet értelmisége, nemesüljön ízlése. Az irodalmi munkásságot nem kenyérkereset, nem fölületes eszmék terjesztése, hanem szorgalom s a tágas ür betöltésének őszinte vágya vezette. Megpendíték a szóujitás eszméjét is, de az irodalom kiskorúsága, szükkörüsége miatt sok esetben nagyon is szigorú bírálaton ment keresztül minden szó. sőt az ízlések különbözése sok .jót el is vetett. Irodalmi munkásaink a nyelvújítással egy eddig még nem művelt rögös talajra léptek, melyen annyival nehezebb volt előre haladni, minthogy a nyelvrokonságokról, az analógiáról még Révainak sem voltak mindenben tiszta fogalmai. De az általános lelkesedés, mely a nyelv ügye által egyesített kör tagjait hevítette, megküzdött minden akadálylyal, bár az ellenkező nézetek, az egymás iránti elkeseredés sokszor a személyeskedés és gyűlölet terére is ragadák az irókat. Hol hanyatlást tapasztaltak, ott nem hiányzott az intő, buzdító szózat. Szépen jeleinzi e kort Báróczy Sándor, kinek szava mint éles nyil süvölt át és hangzik ki szép nyelvével a többi felszólalások közül: „Igyekezzünk arra a fényességre jutni, melyre elmebeli tehetségünk, gazdálkodó nemes tulajdonságunk, mindenre alkalmaztatásunk, a természetnek, mint a bőség szarvából egész a tékozlásig velünk közlött gazdag adományai, a hely fekvésének kellemetessége, az ég határozatjának éltető balzsam uinja láttatik mintegy utat készíteni. Igyekezzünk azokat a nemzeteket, melyeket a hirlelés istenasszonya kiragadván a feledékenység véréből, a dicsőségnek örökké tartandó templomába vitt. nemcsak követni, hanem el is érni. Erre pedig elkerülhetlenül szükséges a nyelvnek művelése és közönségessé tétele. Mi viszen valamely nemzetet halhatatlanságra, ha csak nem viselt dolgai, tudományban való virágzása és nyelvének közönségessé tétele?