Evangélikus kerületi liceum, Késmárk, 1913
40 Volt nekem házam is, gólyafészkes házam, Muskátli virított a két ablakában . . . Hajléktalan lettem pergő dob szavára, Elhervadt a nyiló muskátli virága. Jaj de elszakadtunk, tulipántos kapum ! Jaj meglátlak e még, édes szülőfalum ! Tornyod kis harangja bánatomat sírja! Szegény ember dolgát boldog Isten bírja! Elbúcsúzott hát szülőfalujától, leégett kis házától, a füstölgő romoktól, kormos, üszkös, égnek meredő fáktól. Elbúcsúzott porrá, hamuvá lett gyermekkori emlékeitől, szülőfalujától. De ha sok mindent elperzselt is ez a nagy tűzvész, egyet nem tudott megsemmisíteni pusztító lángjával, nem tudta elégetni azt a szeretetet a költ'ő szivében, mely oda kötötte őt azután is a romokhoz is, a pusztulás színhelyéhez is. És midőn sajgó szivében felébred a vágy s vágyódását követve haza megy, mi várja otthon? A leégett kis ház puszta helye s mindenütt csak szomorú emlékek, szívfacsaró képek, hajléktalan népek, otthon is zsellérek. Elmúlt már néhány esztendő, már nem füstölög a zsarátnok, már új fák nőttek a lángtengerbe pusztultak helyett, a romokon új házak emelkedtek . . . csak egy van még romokban ... a költőé Aki segített az egész falunak az újraépítésben s aki dolgozott az egész nemzetnek, aki oly sok sajgó sebet heggesztett be: az maradt csak hajléktalan. Az ő égő sebét hagyták sajogni. Hogy az ö fájdalmát is kellene csillapítani, arra nem gondolt senki! Nem gondolt arra senki, hogy puha, meleg fészek is kell a madárnak, megelégedtünk azzal, hogy gyönyörködtünk a dalában. De most mintha megelevenedtek volna a romok s hozzánk beszélnének. Az elhamvadt zsarátnok mintha új lángra lobbant volna s felgerjedt tüze, a leégett házikó lángja, mintha minket is perzselne s ekkor tekintetünket arrafelé fordítjuk, a beszélő romok felé, beszédjüket megértjük s feltámad bennünk a nemesebb érzés s nyomán a gondolat: Építsük fel újból a költő leégett hajlékát s az alapkövét tegyük le a mai estén, hogy a költő pályafutásának 4-0-ik esztendejében, hosszú, áldásos működése nevezetes évfordulóján új otthonában álmodozhasson a letűnt, de szépen felújúlt évek emlékezetén. Bizony mesés, álomba való, szép pálya a Pósa Lajos pályája: »Tele dallal, tele képpel, tele s teli szép mesékkel«. Az elfeledhetetlen kedves képek hadd ébresszenek édes érzést a lelkében az újra épült cserepes tanyán! Hadd vonuljon ott el szemei előtt tarka képben költői működésének minden eredménye és sok szép alkotása ! Hadd jelenjen meg szemei előtt az óvoda, melynek életet adott s az ezer meg ezer gyermek hadd vonuljon el előtte vidám dallal, melyre Pósa
