Evangélikus kerületi liceum, Késmárk, 1911
18 igazságot, a másikban az igazság után való folytonos törekvést tartaná, ő az utóbbit, az utána való törekvést választaná, mert a tiszta igazság csak magát az Istent illeti. Az igazságnak ez a törhetetlen, fáradhatatlan kutatása ez a protestantizmus lényege, s ez magában foglalja azt a legelső állításunkat is, hogy a reformáció egy a haladás, fejlődés fogalmával. Legyen bár ez az igazsághoz vezető út tele göröngyökkel, tövisekkel, fájdalmas csalódásokkal és összetört reményekkel, szagassák bár meg e tövisek ruhánkat, lelkünket, a jutalom nem fog elmaradni, nem maradhat el, mert önmagában van legszebb jutalma, más jutalomra nem vár s mást nem is fogadhat el. Ez a tudat, hogy mindenkor az igazság volt életünk célja, irányítója, önérzetesekké, szabadokká tesz bennünket. Akkor bátran megállhatunk a világ előtt, emelt fővel, istenünkbe és önmagunkba vetett hitünk érzetével, mert úgy cselekedtünk, amint lelkiismeretünk parancsolta. Most is megújúl lelki szemeink előtt a nagy reformátor alakja, a mint ott áll a wormsi birodalmi gyűlés előtt s ő, az egyszerű barát, oda meri kiáltani a büszke hitvallást tengernyi ellenének szemébe. S megújúl lelkem előtt egy másik kép is, a nagy magyar festőnek, Zichy Mihálynak Lutherről festett képe, amint ott áll cellájában, előtte a biblia, szivében a megérlelődött elhatározás, az igazság tudata, Egyszerre kibontakoznak a háttérből a kisértések különféle látományai ; egyik alak hatalmas csomó pénzt, másik kitüntéseket, magas papi méltóságokat kínál neki, leghátul pedig a pápa ül trónusán s villámával, egyházi átokkal fenyegeti, ha tanait vissza nem vonja. De a reformátor nem inog meg hitében, elhatározásában, hanem tintatartója felé kap, hogy azt a kisértet felé sújtsa, s a látomány üres álomkép gyanánt eloszlik. Mennyire eltörpül, mennyire semmivé lesz e szikla-szilárd jelemmel szemben az a magyar katholikus főpap, a kinek iratait a közelmúltban liberális tanai miatt indexre tétette a pápa, s aki azonnal késznek nyilatkozott mindazokat visszavonni, semmisnek nyilvánítani, s gyáván meghunyászkodni, noha tanai igazságáról meg volt győződve. Az igazságot tehát nem csupán keresni, hanem annak ellenségei ellen meg is kell védeni, ha lelkiismeretűnk tiszta, ha érezzük, hogy úgy kellett cselekednünk, a mint cselekedtünk, mi is kell, hogy odakiáltsuk a világnak, nem törődve a hatalmasok nem tetszésével, haragjával, üldözésével, a lutheri jelmondatot: »Itt állok, másképen nem tehetek, Isten engem úgy segéljen. Amen !« 2*
