Evangélikus kerületi liceum, Késmárk, 1906
7 És vájjon ilyenben csak a szerencse néhány kegyeltjének lehetne része? Dehogy nehánynak, úgyszólván mindenkinek, hacsak valami betegség, vagy nagy elfoglaltság nem akadályozza meg; de még az utóbbi esetben is szakit az ember magának egy kis időt erre, hisz egészsége forog a kockán és ezt megőrizni, ápolni első kötelességünk. A vidéktől sok függ az igaz, de utóvégre minden falu, minden város környékén akad olyasmi, amit érdemes megtekinteni; ebben a fővárosi diák sem panaszkodhatik, de meg az alföldi se, hisz’ ott a szép, hullámzó rónaság, amelynek síkján ezernyi ezer növény, állat él, örül az életnek, küzd a létért — csak ne sajnáljuk egy kicsit mélyebben belenézni abba a világba, amit természetnek nevezünk. Nem is szólok azokról, akiknek a gondviselés valami szép, hegyes- völgy es, változatos vidéket adott lakóhelyül; ezt a kedvező helyzetet, ezt a kincset fel nem használni a legnagyobb könnyelműség volna. Hanem ezt a járást-kelést sem szabad ám túlzásba vinni, hogy kóborlássá ne fajuljon és különösen nem jó, ha ez a mozgásvágy a diákturistaság különös fajává a »világlátássá« fajul; t. i. felkerekedik egy-két vállalkozó szellemű diák (rendesen azok közül, akiknek úgy sincs szükségük valami különösebb ösztönzésekre, hogy az életben szükséges élelmességet megszerezzék, mivel ez már rendszerint meg van náluk) és elhatározzák, hogy elmennek gyalog Párisba vagy Svájcba. Nagy fába vágják fejszéjüket, »rekordot« akarnak elérni, azzal, hogy elmondhassák, hogy ennyi száz kilométert bejártak. Tehát a cél a kilométer szám és semmi egyébb, mert a többit rendszerint elhanyagolják. Poros, forró országutakon a kilométer köveket olvasgatni bizony nem a legléleknemesitőbb valami, meg azután sokszor olyan furcsa, koldulás színezete van a dolognak, mikor a világlátó a paphoz, tanítóhoz vagy földes úrhoz kénytelen beállítani és vendégszeretetére appelálni, hogy éhen ne maradjon, vagy pedig egyes városokban a diák társakéra, (melyből rendesen »magnum áldomás« szokott lenni s a város nevezetességei, ha ugyan megnézték, úgy elröpülnek fejéből, hogy az egész Szolnokból vagy Kassából csak az aláírásokkal telefirkált képes levelezőlap marad meg, szellemi eredmény gyanánt). Csak helyeselnünk kell azt a kultuszminiszteri rendeletet, mely a diák- turistáskodásnak ezt a kinövését elitéli; bár sokan szeretik fel hozni ez ellen, hogy ez régen szokásos volt, tehát a »régi jó időket«. Persze ez a régi és új viszonyok félreismerésén alapszik s így ezeknek a kifogásoknak kevés alapjuk van; mert már csak mindenkinek el kell ismerni, hogy hazánk is megváltozott 80—100 év alatt úgy gazdasági, valamint társadalmi viszonyaiban és bizony sok helyen alkalmatlan a hívatlan vendég, ez pedig már csak nem eshetik jól egy önérzetes ifjúnak. Most hát a »rekordért« amelynek voltaképen semmiféle reális értelme nincs, kockáztatni az egészséget, izzadni, ázni-fázni, nyelni a port esetleg a
