Evangélikus kerületi lyceum, Késmárk, 1904
39 „Verzeih o Herr! Es ward dem sehr verrufnen Mann Des Reiches Strand verliehn; doch diesen trifft der Bann Verleihst Du reuig nicht der hohen Kirchenstelle Auch dort den Zehnten, Zins und Gaben und Gefälle. De a császár ezt avval üti el, hogy oly országról, mely még a tenger fenekén van, nem rendelkezhetik. V. felvonás. Hosszú idő telt el. Faust gátat emelt a tenger árjának, csatornákat ásatott a kereskedelem és utazás megkönnyítésére és a birodalmat a külföldi kereskedelmi forgalomnak megnyitotta. Elérte az emberi kor legvégső határát, de szenvedélyes akarása, törekvésének ereje nem törött meg. Az újonnan nyert síkságon csatorna vonul végig, melynek végén Faust palotája emelkedik. Tetejéről végig tekint a messze országon, az övé az egész, csak egy kis dombocska nem és rajta egy kunyhó, melyben egy öreg házaspár, Philemon és Baucis lakik. Faust hiába igért nekik új birtokot cserébe, nem fogadták el. E tisztes öreg emberpárban Goethe a társadalom azon tiszteletre méltó konzervatív elemeit akarta ábrázolni, melyek a tényeket érzelmeik mérlegével mérik és az események logikájának ellene szegülve, nem engedik meggyőzeim magukat és ezzel minden haladásnak útját állják. A kegyes, elégült házaspárral élénk ellentétben látjuk Faustot, kinek Lynceus hiába jelenti, az árukkal megrakott hajók közeledését, ő nem tud belenyugodni abba, hogy az öregek dombja a rajta levő kápolnával nem az övé. Ezért Mephistophelesnek, ki a 3 hatalmas legénnyel épen egy tengeri útról tér vissza, hol tömérdek kincset szereztek, azt a megbízást adja, hogy az öreg párt erőszakkal telepítse arra a szép jószágocskára, melyet nekik szánt. Mephistopheles azonban a maga módja szerint teljesíti Faust parancsát, felgyújtja a kunyhót és az öregek ott vesznek a lángok között vendégükkel, a vándorral együtt. Faust megbánja elhamarkodott parancsát, megátkozza a gonosz tettet és gondolatokba mélyed. Alkotása magaslatán keserűen érzi, hogy még mindig messze van a legmagasabb céltól, attól, hogy az életet a maga mélységében felfogja, érzi, hogy a természetes rend ellen küzdő hatalmakkal kötött frigye zárja ki az emberek sorából, azért nem tudja, azért felejtette el az embernek az emberhez való viszonyát.1) E pillanatban teljesen elszakad az ördögtől és egész emberré válik, de mint ilyen egyszerre alá lesz vetve azon hatalmaknak, melyeknek nyűge alatt minden halandó szenved. Négy szürke némber jő: a Szükség, Bűn, Baj és Gond, de csak ez utóbbi bír vele és legyőzi testi erejét, megvakítja, de a szellem ellentál], diadalmaskodik és folytatja a még be nem fejezett müvet; Faust akarata nem törött meg. Vele szemben áll a gondtalan tömeg (Lemurok2), mely kárörven- dően már halottnak tartja és a sírját ássa. Faust tapógatózva jön a palota udvarába és az ásók csörrenését a munkások zajának véli, akik a partot tel') Litzmann: Goethes Faust: 392. ^ Lemuren (Larvae) = a rómaiak hite szerint rémes éjjeli szellemek és hazajáró lelkek.
