Evangélikus kerületi lyceum, Késmárk, 1901
25 A másik véleményt Péterfy Jenő*) a következőképen foglalja össze: „Sophokles e drámájában egy nemes érzés hősét rajzolja, ki habozás nélkül odaveti életét, mert ez érzését nem akarja magába fojtani, hanem tettre váltani. S ebben rejlik — egyszerű, száraz szóval elmondva — a darab tragikuma.“ A magyarázók „a legkülönbözőbb elméleteket eszelik ki, hogy csak minél fontosabbnak és mélyebbnek tüntessék fel a darab problémáját ............ Kreont, az ő akaratosságával, vak daczával, e llenmondást nem tűrő természetével az állami rend eszméjével azonosítják, őt az államhatalom képviselőjévé teszik, a mire Sophokles nem gondolt. Darabjában Antigonét halála megdicsőiti; a bün- hödés keserűségét csak Kreon érzi.“**) Alig lehet vita tárgya ez a vélemény, mely önmaga mutatja legjobban képtelen voltát, mert a szövegezés szerint Antigone egyszerűen nem lehetne tragikai hős. Ezen nézet szerint a tragoedia hőse csak Kreon lehetne, de ezt megint kizárja az, hogy Kreon jellemétől megtagadja a tragikum lényeges kellékét, az erkölcsi alapot. Meghatározása szerint tehát Antigone alakjából hiányzik minden vétség, Kreonból pedig minden erkölcsi eszme, melyből cselekvésének rugóját kimagyarázhatnók. Pedig aesthetikailag véve a dolgot, épen az érdemli meg leginkább bámulatunkat, hogy a költő Kreonban és Antigonéban két olyan erkölcsi felfogást érzékitett meg, melyek tragikai összeütközésbe kerülve személyesitőjük kölcsönös bukását idézik elő. A világrend alapját képező erkölcsi eszmék rendesen harmóniában vannak, egymást kiegészítik, támogatják. Sophokles, a ki az ellentétek összeállításának nagy mestere, épen csakis azt akarhatta feltüntetni, hogy milyen rettenetes rombolást idéz elő az, ha ilyen két eszme, ilyen törhetetlen jellemű, ellentétes gondolkozást! két személyben jut kifejezésre. Különben az aesthetikusok széles mederben folyó vitáját sokkal egyszerűbben el lehet dönteni, ha a dolgot a philologus szemével nézzük. Magában a darab cselekvényében lehet talán alapot találni az ellenvélemény bizonyítására, mert hiszen el kell ismernünk, hogy a két erkölcsi törvény — az isteni és az emberi — közül az előbbi marad győztes, a minthogy az másként nem is volna lehetséges. A természet örök törvényeivel szemben minden törekvés, ha még oly jogosult is, hiábavaló és hasztalan. Egészen más színben tűnik fel azonban a kérdés előttünk, ha nem hagyjuk figyelmen kívül a kar históriai jelentőségét, a kar nyilatkozatainak a cselekvénynyel való szoros, belső összefüggését. Mert valamint a görög tragoediát az antik világ nézőközönsége el se *) Bp. Szemle 1898. 263. 206. 1 **) L. erre vonatkozólag Roseth A. Kreon az „Antigone'‘-bau. Aradi kir. főgymn ért. 1886.
