Evangélikus kerületi lyceum, Késmárk, 1901
18 A hatásos drámai jelenet azzal végződik, hogy Kreon a két leányt szigorú őrizet alá téteti, miután szilárdul elhatározta s határozatát ki is nyilvánította, hogy mindkettőt halállal bünteti. Megtörtént immár a tragikus összeütközés és a tragoedia egyik főhősének, Antigonénak sorsa közel jutott a befejezéséhez. Önként kínálkozik tehát az alkalom a karnak, hogy a következő második st as im ónban a Labdakidák szörnyű sorsára emlékezzék vissza. A szörnyű végzet, mely oly kegyetlen sorsot készített Oedipus, Jo- kaste, Eteokles és Polyneikes számára, csak folytatódik Antigone sorsában. Akit a balsors egyszer utóiért, azt nem hagyja el többé; nemzedékeken át űzi, veri, mint zivatar a tenger habjait. Ilyen átok van a Labdakidák házán is, mely ime most a legutolsó sarjat is halálba űzi. Mert Zeus hatalma szörnyű és feltartóztathatatlan. Az ember pedig a remény csalfa szavára gonoszát jónak vél s az isten elveszi ép elméjét és igy kergeti a romlásba. A karének első fele egész világosan Antigonéra vonatkozik s elénk tárja az igazi hellén felfogást, valamint a különbséget az antik és modern tragikum között. Mig ugyanis a mi felfogásunk egyenesen megköveteli, hogy az egyén cselekvése, s cselekvésének erkölcsi beszámithatósága szolgáljon alapjául a tragikumnak, tehát az egyén vétsége az, a mi szükségképen előidézi bűnhödését: addig a görög hitben gyökerező antik tragikumban az egyén vétség nélkül is bűnhődik, vagy pedig cselekvése, mely bűnhödését okozza, nem tudatos, nem szabad akaratból folyó cselekvés is lehet,*) ha igy hozza magával végzete. Mint a hogy az ó-testamentum haragos Jehovája meglátogatja a bűnösök ivadékait harmad-negyed iziglen, úgy nehezedik a görög hit szerint a kérlelhetlen sors a bűntelen emberre, melylyel szemben tehetetlen, melyet ki nem kerülhet. S a görög ember ebben, mert hitvallásának tana volt, szent félelemmel nyugodott meg. Sophokles e tekintetben igazi hellén költő, a ki a nemzet hitét híven tükrözteti vissza. De ha elfogadjuk is az állítást, mely szerint az antik sorstragoe- dia atyja Sophokles**), el kell ismernünk, hogy sorstragoediáiban is oly finom rajzával találkozunk az emberi vonásoknak, a melyek a végzet-tragikum zordonságát még a mi modern felfogásunk előtt is enyhítik. Az Antigone tragikumának teljességét és tisztaságát pedig egyetlen költő se múlta fölül mind a mai napig. Azért, mikor a kar a második stasimonban a végzet hatalmát látja *) Pl. Deianira tudtán kivül okosza férje, Herakles halálát; Oedipus nem tudja, hogy apját ölte meg és auyját vette nőül. **) Günther, Grundzüge der tragischen Kunst. Peez, A görög trag. tört. 137. 1.
