Evangélikus kerületi lyceum, Késmárk, 1896

11

lála után senkihez nőül nem megyen. Sáhin nem igen hiszi. Miért hagyta el Dilrubá előbbi férjét, ha oly hűséges szive van ? Akif azonban bizik és hisz s megyen Dilrubától búcsút venni. Lángoló hazaszeretetéről a tengeri élet fenséges gyönyöreiről lelkes szavakkal szól nejéhez.

Akif bej. -- Legyünk megelégedve helyzetünkkel, édesem. Én nem kivánok paraszt lenni. Miért ne legyek hazámnak szolgálatára úgy, a mint én akarom ? Napsugárból alkotott kezeid miért tartsák az eke szarvát, miért kellene tehened fejned ? Hála istennek egészségesek vagyunk ; viszontlátjuk egymást. Az ilyen elválás a szerelemnek legnagyobb gyönyöre. Most elválunk egymástól; de fogunk-e másra gondolni, mint szerelmünkre? Bármi csapás, bármi gyötrelem érjen bennünket e világon, csak úgy érhet, mint a hajót a hullám. Ellenünk zúdul, testünket meg' renditi s aztán elmegy, eltűnik. És mennyi gyönyört nyújt a viszontlátás! Lám a múlt hónapban Trapezuntban jártam mint a kormány küldöttje. Mikor visszatérve Csörek-szu hegyeinek aljában partra szállottam s veled takilkoztam, tudod, minő érzelmek fogták el lelkemet. Ily örömet, ily boldogságot Alláh csak legkedvesebb szolgáinak ad néha-néha jutalomképen, s már az is sok.

íme távozom; elmém előre ment, szivem marad. Öröm fog környezni, két paradicsom közt leszek.

Dilruba. — Oh bejem, nem értem mily ábrándokkal áltatod szivedet ! Ajkaidra alig jön más szó, mint boldogság és szerelem. Hát a tenger, a vihar eszedbe se jut soha ?

Ákif bej. — A tenger, a vihar? Hát ki törődik azokkal. Tengerre még nem szálltál soha, vihar még nem ért utol, hogy megértsed. A tenger a mi hazánk, őrangyalunk; az ő oltalmában járunk, kelünk, az ő oltalma alatt élünk s eszszük kenyerünket.

Oh, ily időben szeretnélek én egyszer magammal vinni ki a sik tengerre. Akkor látnád csak, mily boldogan élünk mi ott. A hajó, mint egy elszánt szív, félelem nélkül száll ki a szél elébe. A sorsnak minden csapására készen álló férfiként szilajul hajlik féloldalt s mint a legkeményebb szivekkel viaskodó szenvedély, szüntelen, nyugalom nélkül hasítja át a hullámokat s csak előre, csak előre ! Kezdetben az apró hullámok úgy tánczolják körül a hajót, mint a sorsüldözte ember szempilláján először megjelent könycsepp, mely, mintha útját nem' tudná, remegve fut ide s tova az arczíin. A bolygók s a nagy állócsillagok fénye úgy játszik a habokon, mintha egy lámpafénybe merült minaréről hullottak volna alá. A holdvilág, a mint a tenger tükréről visszaverődik, oly ragyogó országútat húz a viz színén, akár csak a tejút. Alláhra mondom, néha azt hinnéd, hogy az ég csillagostul, tejútastól a lábaidhoz ereszkedett, vagy pedig a tenger ragadott fel tégedet társaddal együtt az egekig. A nyilt tenger olyan, mint az élet. Az ember ott is