Újpesti Napló, 2013 (7. évfolyam, 1-45. szám)
2013-05-03 / 17. szám
Kultúra facebook XXVIII. rész Sorozatunkban egykori újpesti városképeket, utcarészleteket szembesítünk a mával. Baross utca 70-72. A felvétel 1930 körül készült a Baross utcai Jézus Szívé-kápolnáról. Schreiber Janka, az angolkisasszonyok apácarend budapesti intézetének főnöknője családi örökségből szőlőt és villaépületet vásárolt egykoron a Baross utcában. A villa déli szomszédságában 1886-ban kápolnát emeltetett, amelynek tervezője Bachmann Károly újpesti építész volt. Az eklektikus kápolna neoromán és neogót stílusjegyeket mutat. A torony, amely a főbejárat fölött a templom tengelyében áll, négyszög alaprajzzal indul, nyolcszögben folytatódik, tetejét gúla alakú sisak zárja le. Az alapító és az építtető nevét emléktábla őrzi a kápolna előterében. A kápolna freskóit Jakobey Károly festette. A templomot 1927-ben az új tulajdonos, a szalézi templom felújíttatta. A kápolna mellett a volt szalézi fiúotthon, a Berzeviczy Gergely Két Tanítási Nyelvű Közgazdasági Szakközépiskola épülete látható. A fóti uradalomnak a káposztásmegyeri majortól délnyugatra eső területét gróf Károlyi István 1831-ben szőlőtelepítésre adta bérbe pesti polgároknak. Az 1830-as években itt épült nyaralók közül egyedül a Baross utca 72. számú klasszicista villa maradt fenn, amelynek tornácán szárnyas nőalakok fogják közre a német nyelvű feliratot: „Nützliche erfindungen erwecken die liebe zur kunst." Azaz: „A hasznos tanulmányok felkeltik a művészet iráni szeretetet." A földszintes épület ma a kétemeletes iskola udvari toldalékaként szolgál, amelyet 1930-ban a szalézi rend fiúinternátusnak épített. Az iskola 1951-ben, a szerzetesrendek feloszlatása után költözött az üresen álló épületbe, amely korábban a vincés nővérek apácarend zárdája volt. B. K A rovat tanácsadó szakértői: Szöllösy Marianne és Krizsán Sándor helytörténész. Felvételek: Újpesti Helytörténeti Gyűjtemény és Várai Mihály. Sorozatunkat kövesse a www.facebook.com/ujpest.kaposztasmegyer oldalon is! A 10-es villamos az Újpesti Naplóban 14. rész Vizek csábító szaga A Cérna után, a visszafordító után a 10-es már megkezdte pályájának azt a szakaszát, ahol a kis szerelvény surrogni kezdett fű- ben-gazban, ami nekünk, a városközpontban lakóknak nyáridőben már a természet szelíd, hívogató zenéjét jelentette. Még ott volt az Oxigéngyár, arról nem sok fogalmunk volt, és nem is lett később se. Azután ugyancsak jobb felől jött a „titokzatos" Szusza-ház, amely attól volt titokzatos, hogy mi ott Szuszát sose láttuk, igaz, bent, Újpesten se, csak a pálya gyepén, de jó volt tudni, hogy ott lakik. A 10-es vonalának ezen a végén a sztár egyébként is a Tungi, a „Tungsram Versenyuszoda Strandfürdő" volt, tinédzserkori nyaraink célállomása. Úgy kezdődött, hogy a „surranó-suhogó" 10-est balról egyszerre elérte a strand, a vizek illata. Igen, elTinédzserkori nyarak célállomása, a Tungi érte. Nem megcsapta, hanem szelíden, de határozottan elérte. A távoli Dunának, a medencék vizének és a fertőtlenítő klórnak valami olyan keveréke, amely semmi máshoz nem volt hasonlítható. Meg bentről a távoli, lágy lárma, amilyen csak strandoké lehet. Főleg hogy amint megéreztük, már szinte ott éreztük magunkat: az öltözőben, a mély víznél, a gombánál, a gyerekmedencék meg a körzuhany focimeccseit nézve, Halápival, Borbéllyal meg a többiekkel. Meg a Duna-parton, a csónakház, a kishajó, a „komp" kikötőjénél és a csónakleeresztőnél, amelynek a zaja minden mástól különbözött, és a leeresztett csónaké is, ahogy elérte a vizet. És felvillant bennünk, hogy kik lesznek kint az ismerős vagy megismerésre kiszemelt lányok közül. Akiknek valahogy jó lenne a közelébe telepedni, vagy akkor menni a vízbe, amikor ők is megindulnak. Hátha történik valami, és szóba lehet vele vagy velük elegyedni. Zárórakor aztán bandukoltunk kifelé, a két pénztár korlátjai között, ahol a hétvégi délelőttö- kön mindkettőhöz hosszú sorban álltak a bejutásra várók. (Az izzósoknak vagy eleve bérletük volt, vagy a gyári belépő felmutatásával kedvezményes jegyet vehettek.) Zárórakor aztán már napégetetten, vízáztatot- tan, udvarlási reményekkel vagy reménytelenséggel a lelkűnkben, társaságokra szóródva ballagtunk a 10-eshez. Vetettünk egy pillantást balra, a Megyeri csárda felé, de az valahogy akkor sem és azután sem a mi világunk volt. Bármennyire hangulatos és vendégváró, valahogy később se jártunk oda, csak ha valami különös alkalom volt rá. (Én, azt hiszem, kétszer.) Akkor kellemesen éreztük magunkat, de ott véget ért Újpest! Indultunk hazafelé. A Duna fölött, a Római fölött, a budai hegyek mögött kezdett lenyugodni a nap. A 10-esből még láttuk, hogy a „kompkikötő" felől sokan jönnek a megállóhoz, várni a következő villamost. Aztán, ahogy egyre beljebb fúrta magát a kocsi a Váci úti gyárak közé, már az járt az eszünkben, hogy de jó, mindjárt holnap lesz, és jövünk a Tungira! RÉTI JÁNOS, a www.tizesvillamos.hu szerője
