Újpesti Napló, 2010 (4. évfolyam, 1-48. szám)

2010-02-15 / 6. szám

A Práter utcától a Gangeszig

Sopronyi Gyula fotográfus tarolt az idei Magyar Sajtófotó Pályázaton: a legjobb, emberközpontú dokumen- tarista fotósorozatért az André Kertész Nagydíjat és a Budapest Fotográfiai Ösztöndíjat, a képriport kategóriában pedig az első díjat nyerte el. A kiváló fotókat március 18-tól állítják ki a többi nyertes képpel együtt a Magyar Nemzeti Múzeumban. Egy cukrászdában találkoztunk, ahol Horváth Dáviddal, az Újpesti Napló fotográfusával régi barátként üdvözölték egymást.- Milyen, amikor egy fotóst fotóznak?- Borzasztó. Én a masina másik oldalán szeretek állni. Másrészt tökéletesen tudom, hogy amit Dávid a keresőben lát, az engem is zavarna, nemcsak őt. Van mögöttem egy fogas, rajta egy kabát. Ezeket Dávid arrébb fogja tenni, mert nem illik a háttérbe. Aztán kicsit arrébb fog ültetni a fényviszonyok miatt. (Megtörtént... - a szerk.) Sosem tudok kibújni a bőrömből, két dimenzióban gondolkodom, szinte bármire, amire csak ránézek, fotós szemmel nézek.- Ez az örökös készenlét és precizitás a személyiséged része, vagy a munkák során alakult ki?- Meg kellett tanulnom. Az elején természetesen rengeteg hibát vét a fotós, bár ha profivá válik, akkor is készülhet rossz képe. A fejlődésnek, tanulásnak folyamatosan jelen kell lennie az életünkben. Tudni kell, hogy mit rontottál el, kezdetben a profik segítenek, aztán magadtól is rájössz. Utána már nem tudod levetkőzni ezt a különleges látásmódot. Nem is szabad.- Kezdjük az elején. Hogy alakult ki az életre szóló szerelem?- Újpesten tanultam a Megyeri úti sporttagozatos középiskolában. Korábban versenysportoltam, úsztam, öttusáztam. Valójában a gimnázium ahhoz kellett, hogy érettségi után jelentkezhessek a Práter utcai fotóiskolába. A fotózás iránti szeretetem még korábbra nyúlik: édesapám, aki a Képző- és Ipar- művészeti Főiskola tanára volt, vett egy fotólabort, otthon nagyította le a családi képeket. Akkor szerettem bele a „vegyszerszagba". Persze akkor már én is kipróbáltam magam, osztálykirándulásokat, barátokat fotóztam, de komolyabbra a fotósiskola alatt vált a dolog.- Horváth Dáviddal honnan ismeritek egymást?- A mesterem volt. Az egykori Esti Hírlaphoz kerültem gyakornokként, és szárnyai alá vett. Sokat tanultam tőle: az emóciók kifejezését, az empátia jelenlétének fontosságát. Crnák László által jutottam el a napilaphoz, mint gyakornok, az első éves vizsga után Fazekas Istvánnal együtt kiválasztott bennünket. Nagyon megtetszett a napilap változatossága, a folytonos rohanás. A műtermi fotózást nem nekem találták ki.- Bizonyára emlékszel az első megjelent képeidre.- Három is belekerült az újságba. A téma a sorban állás volt, emlékszem, az újpesti szakrendelő belső terét, egy forgalmi dugót, és a HÉV megállóját választottam helyszínül. Teljesen az alapoktól kezdtem a szakmát, ekkor természetesen még nem volt kiforrt stílusom. Az Esti Hírlap után a Blikkhez kerültem fotóriporternek, majd 1997-ben MÚOSZ- nagydíjas lettem az akkori Sajtófotón. Tehetségesnek tartottak, mégis kudarc ért, jó pár hónapig nem vettek fel egyik laphoz sem. Végül a Népszabadsághoz kerültem, ami kiváló tanulási időszak és kontroll volt számomra. Az újság egykori fotóro- vat-vezetőjének, Rédei Ferencnek sokat köszönhetek. Világhírű fotósokat nevelt ki, így Cárdi Balázst, Domaniczky Tivadart, akikkel együtt kezdtük a lapnál, és azóta ők is saját útjukat járják.- Úgy tűnik, hogy ebben a hivatásban sem szakmai irigység, sem féltékenység nincs.- Nem jellemző. Úgyis mindenki rátalál önmagára, ha kellő időt fordít a gyakorlásra, és ha elegendő alázat van benne. Tudunk egymástól is tanulni. Nálam két évvel ezelőtt érkezett el az a pont, amikor úgy éreztem, váltanom kell - pedig akkor már rovatvezető-helyettes voltam a Nép- szabadságnál már nem megrendelt képeket akartam készíteni, hanem olyanokat, amelyeket én tartok fontosnak megalkotni. Szabadúszó lettem. Azóta külföldi ügynökségeknek dolgozom, rendszeresen publikálok a National Geographic- nál is. Eljutottam többek közt a Gázai-övezetbe, Pakisztánba, Indonéziába is.- A döntésnek azért lehettek volna veszélyei is.- Egyrészt igen, másrészt nem. Nem sejthettem előre, hogy mennyi lehetőség fog adódni. Ugyanakkor olyan kiterjedt kapcsolatrendszerem volt a korábbi munkáim miatt, hogy nem tartottam attól, hogy feladat nélkül maradok. Ezt a döntést maga- mért hoztam, egy idő után nem tudtam azonosulni a feladataimmal, görcsösen pedig nem lehet igazán alkotni. Az idő engem igazolt: rengeteget pályázom- például ösztöndíjakra -, számtalan helyre jutottam el, legutóbb Szíriában dolgoztam, ott ért az idei Sajtófotó-díjazás híre is.- Indiát fekete-fehér képekben ábrázoltad. Talán a legszínesebb ország, mégis így döntöttél. Miért?- Épp azért. Nem akartam, hogy a színkavalkád elvonja a figyelmet a lényegről, a témáról, az érzésekről. Nekem nem a körítés a fontos, nem az, hogy szemet gyönyörködtessen a kép, hanem az, amiről szólni kíván.- Minden esetben megtalálod az intimitásnak azt a határát, amit már nem akarsz, nem lehet átlépni?- Ez nehéz kérdés. Amikor az erdélyi Havadtőn dolgoztam, az ottani árvaházban, az első három nap szinte semmit sem csináltam. Csak figyeltem. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy a gyerekek bizalmat szavazzanak nekem, hogy megbarátkozzanak velem. Egy hét után volt, aki véletlenül apának szólított... Hosz- szú időnek kell néha ahhoz eltelni, hogy kialakuljon az az intim légkör, amiben nincs már feszültség, csak őszinteség, nyíltság, egyszerűség. Ebben az esetben tudom megvalósítani azt, amit valójában szeretnék.- Meg is nyerted az André Kertész Nagydíjat az árvaházban készült sorozatodért.- Több anyagot adtam be idén, a képriport sorozat kategóriában a „D-nap" című anyagomat díjazták első helyezéssel, illetve - aminek nagyon örültem - elnyertem a Budapest Fotográfiai Ösztöndíjat is. A lakóparkok világáról szeretnék egy sorozatot készíteni, ehhez szükséges az anyagi támogatás. Visszamegyek Havadtőre is, nem érzem befejezettnek az ott készült anyagot, jó volna arról is szólni, hogy melyik kisgyerek hogyan jutott be az otthonba. Elképesztő tragédiákról hallottunk. Egy brüsz- szeli újságíróval mentünk ki a helyszínre, ő a szavak, én a képek nyelvén igyekszem bemutatni a gyerekek fájdalmait, örömeit, mindennapjait.- Nem sokat pihensz...- Ahogy mondtam, az, hogy egy helyben legyek, nem az én világom. Hamarosan Törökországba utazom egy hónapra, ahol az Európa Kulturális Fővárosai programsorozat kapcsán fogok képeket készíteni, épp az idei Sajtófotó-kiállítás megnyitó ünnepségére érek haza. Aztán majd jön valami más. Célom minden képemmel az, hogy felidézzek elfelejtett, vagy majdnem elfelejtett érzéseket a nézőkben. Ember- központúan szeretnék láttatni. Nekem az emóciók voltak mindig a legfontosabbak, és most is; nem a felszínt szeretném kapargatni, hanem valami mélyet, valami fontosat bemutatni, ami elindít a kép nézőjében egy érzést, egy emléket, vagy egy gondolatot.

(Sopronyi Gyula fotóit a www.sopronyi.com web- oldalon tekinthetik meg.) - P. K