Újpesti Napló, 2010 (4. évfolyam, 1-48. szám)

2010-10-29 / 41. szám

Múltidéző

„Szavakkal nehéz kifejezni, milyen érzés volt visszakapni a nevem" II. rész

Szendi Lajosné, Kosa Katalin nyugdíjas pedagógus. Az 1956-os Újpesti Forradalmi Bizottság elnökének, Kosa Pálnak nagyobbik leánya, aki évtizedekig látszólag múltját elfeledve élte életét, talán nem sejtve, de remélve, hogy édesapja emlékét egyszer még méltón kezeli majd a történelem.- Hogyan alakult a forradalom után helyzetetek}- Mikor az édesapámat elvitték, Újpesten szinte mindenki tudta, hogy kinek a gyerekei vagyunk. A Langlet utcai iskolában jártam az általános utolsó évét. A tanáraim sajnálták azt, ami velem történt, és hallgatólagosan egy kicsit kényeztettek is. Az osztály körém ült, a gyerekek is többet foglalkoztak velem. Édesanyám Újpesten egy KTSZ-ben dolgozott, mint később elmesélte, őt is ki akarták tenni az állásából. Szerencséjére egy Macskásiné nevű hithű kommunista kiállt mellette, mondván: „Bármit is tett az ö férje, neki két gyermeke van, valamiből meg kell élnie." Mikor megkezdődtek a tárgyalások, már a Megyeri Vízműnél dolgoztam. Oda telepvezető-helyettes nagybátyám révén kerültem. Főnöke, Ferenczy telepvezető, egy régi vágású, magas, szálegyenes termetű úriember segített, hogy felvegyenek. Ennek előzményei, hogy amikor befejeztem a nyolcadikat, egyetlen középiskolába sem vettek fel, még ipari tanulóként sem tanulhattam tovább. Úgy látszik, nagyon „veszélyesnek" talált a hatalom, pedig úttörő is voltam, mint más gyerek. Egy érdekes sztori jutott eszembe:

Mikor úttörővé avattak, édesapám - szándékosan vagy tévedésből - egy rendes piros nyakkendőt adott rám. Az avatáson aztán egy katona saját úttörőnyakkendőjét kötötte fel nekem.

Büszke voltam, mint a többi gyerek hogy úttörő lehettem. Sőt, érdekes, hogy a kor szellemének megfelelően mi, gyerekek Rákosit és Sztálint is jóságos „anyánkként" tiszteltük. Sztálin „bácsi" halálakor az öt perces tiszteletadás alatt és is hullattam könnyeim. Szomorú és a jövőre nézve is érvényes mementó ez, hogy még haladó gondolkodású szülők gyermekeit is milyen mélyen befolyásolni tudja a politikai propaganda!- Csak segítséggel tudtál elhelyezkedni. Továbbtanulásról szó sem lehetett, munkát is nehezen kaptálí- Apu letartóztatása után végigjártam a gyárakat, hogy munkát keressek. Előzőleg valaki felajánlotta, hogy bevisz az Izzóba. Azt tudni kell, hogy ez a lámpagyár szigorúan zárt közösség volt, ahová csak egy ott dolgozó ajánlásával lehetett bejutni. Persze engem így sem vettek fel. A többi gyárban is, amikor megtudták a nevem, hogy kik a j szüleim, akkor nagyon szépen í megköszönték, hogy jöttem, de varázsütésre munkahely már nem volt. A Vízműveknél utcát söprö- gettem. El lehet képzelni, milyen érzés volt 14 éves fejjel utcát söpörni! Beöltöztem: pufajka nadrágban, kabátban, és fejemre hú- i zott kendővel mentem ki dolgoz- j ni, nehogy felismerjen valaki. Ké- j sőbb bekerültem az üvegházba, i Osgyáni Gusztáv kertész nagyon i rendes főnököm volt, még a tárgyalási napokra is elengedett. Túlórázhattam, és azt lecsúsztatva elég sokszor az ügyészségen lehettem. A tárgyalásokra azonban soha nem engedtek be, csak kint várakozhattunk. Innen láthattuk a vádlottakat, amikor bevezették őket a nagyterembe. Egyszer úgy megdöbbentem, mert édesapám nem

SZOUÓSY MMUANNt

ÚJPESTRŐL

JÖTTÜNK

köszönt vissza. Csak utóbb tudtam meg, hogy előzőleg üdvözölt, ezért egy hónapra megvonták tőle az élelmiszercsomag-beadást, a látogatást és a levélírást is. Soha nem felejtem el, ahogyan össze volt a lábuk láncolva, kéz- és lábbilincsben vezették őket. Nagy vasgolyó volt a lábukra ráerősítve, dongott, ahogy jöttek föl a pincéből. 1958- ban egy tavaszi napon tárgyalási szünetben bemehettem hozzá. Aztán csak a halála napján búcsúzhattam el tőle, sőt, még aznap találkoztam a hóhéraival is - döbbenetes, szörnyű élmény volt! A sírjához csak másnap, titokban, óvakodva mehettünk ki.- Hogyan dolgoztátok fel a tragédiát}- Édesapám nagyon sokat beszélgetett velem, rengeteget olvasott, könyvtárba is rendszeresen járt. O mutatta meg nekem, hogy mit érdemes elolvasni. Később már magamtól, válogatás nélkül olvastam mindent, mert nem volt, aki tovább irányítson. Szegény édesanyámat lekötötték a mindennapi megélhetési gondok. Egyedül maradt, apukám barátja, Fekete József segített bennünket. Akik között éltünk, értették, hogy mi történt az apukámmal, senki nem bántott vagy csúfolt azért, hogy az apám „börtöntöltelék". Szánalmat sem mutattak irányunkban, hála a Jó Istennek! Ennek ellenére tudat alatt volt bennem mindig egy kisebbségi érzés, szorongás. Tudtam például, hogy olyan munkahelyre, ahol önéletrajzot kell írni, nem jelentkezhetek. Édesanyám is mindig azt ismételte, hogy: „gyerekek, apátokról ne beszéljetek, hallgassatok!"

Két évvel édesapám halála után, egy nap Andrásfi Gyula tanácselnök felhívta édesanyámat a tanácsházára, és azt mondta neki, Kósáné, nagyon sürgősen menjen férjhez, amíg a lánya be nem tölti a 18. életévét. Az új férje vegye a nevére feltétlenül a gyerekeket. (Úgy tudom, azt közölte vele, hogy a családot ki akarják telepíteni.) Fekete József elvette édesanyámat, és az örökbefogadás két nap alatt elintéződött. Mindig jó „papánk" volt, és a fiaim az ő személyében szerető, igazi nagypapát kaptak.- Gyermekeiddel mikor beszéltetek a valódi nagypapáról}-A családban csak akkor beszéltünk először az eltemetett múltról, mikor a legnagyobb fiam 14 évesen azzal jött haza az iskolából, hogy ezek a piszkos ellenforradalmárok mit tettek Újpesten! Szétlőtték a gimnáziumot. Leültettem és elmeséltem neki mindent. Anyukám nem értett velem egyet, mert még mindig féltett, hogy bajunk lehet belőle, és úgy gondolta, egy 14 éves gyerek semmit sem érthet az egészből. Máig úgy érzem, nagyon jól tettem, hogy őszintén elmondtam neki a családi tragédiát. Mindhárom gyermekem szereti, tiszteli, ápolja nagyapjük emlékét, és a hazájukat is szeretik. A lelkem mélyére eltemetett dolgok lassan-lassan felszínre kerültek, hiszen sok-sok évig olyan politikai helyzet volt Magyarországon, hogy nem beszélhettem senkinek az érzéseimről, sem arról, hogy kinek a lánya vagyok.