Újpesti Napló, 2010 (4. évfolyam, 1-48. szám)

2010-02-22 / 7. szám

A Rádiós

Önmagáról nem szeret beszélni, a „gyerekeiről" azonban órákig tud És jó is hallgatni, ahogy mesél. Nem csoda, hogy ennyien és ennyire szeretik, én is nehezen tudok elfogultság nélkül beszélni a volt kollégáról, a jó barátról. Úgy képzelem, hogy Csík. Sándor képtelen végigmenni Újpest utcáin anélkül, hogy ne találkozzon egy régi rádióssal, azok szüleivel, volt és jelenlegi kollégákkal, vagy a mostani iskolásokkal. Majd megkérdezem tőle, így van-e.- Nagyon nem szeretsz interjút adni.-Még sosem adtam, de valóban, nem szeretek magamról beszélni. Nem én vagyok a fontos, hanem a gyerekek.- Nem is tudok rólad sokat, pedig régebben együtt dolgoztunk.- Mire vagy kíváncsi? Teljesen átlagos életem van. A Vili. kerületben, egy pincelakásban töltöttem a gyerekkoromat szüleimmel és öcsémmel, aztán átköltöztünk a IX. kerületbe. 1972-ben megnősültem, született két gyönyörű lányom, aminek azért is örültem, mert lányos apuka vagyok. No és az unokám, Zsófi... ő a szívem csücske. Minden jött időben, aminek jönnie kellett. '77-ben költöztünk Újpestre, '92 óta dolgozom a Karinthy Frigyes ÁMK- ban. Magamról nem szívesen mesélek, inkább a lányaimról, jó? Versenyúszók voltak, mindketten lediplomáztak,

YVett az orvosin, Zsuzsi a testnevelésin. Nagyon büszke vagyok rájuk, mint ahogy minden „gyerekemre".- Villanyszerelőként kezdtél dolgozni a művelődési központban, de sokkal több lett belőle.-Öt év múlva oktatás-technikus lettem. Nagyon szeretem ezt a munkát, főleg, amikor a gyerekekkel kerülhetek kapcsolatba. Mindig nekik akartam segíteni. Ezért szerveztem meg az iskolarádiót is, sőt, annak idején iskolaújságunk is volt, a gyerekek szerkesztették, interjúkat készítettek ismert emberekkel, akiket a művelődési központ meghívott. Fábry Sándor is nyilatkozott nekik.- Hogy indult el annak idején az iskolarádió?- Először csak egy rádiósom volt, aztán többen rájöttek, jó dolog ez. Kitűnő csapat jön össze minden évben, igazi közösség születik. Az „öregek” felvételiztetnek. A bemondójelölteknek szöveget kell fogalmazniuk, a hangtechnika iránt érdeklődőknek bizonyítaniuk, hogy értenek a műszaki berendezésekhez. Évente 20-30 gyerekkel foglalkozom, még most is. Minden nap itt vagyok háromnegyed

7-kor, és a rádiósaim is 7-re jönnek, minden nap más csapat. Megszerkesztjük az aznapi rádióműsort, de én igazából csak figyelek, ezt is a gyerekekre bízom. Az iskolások zenére érkeznek, a szünetekben is muzsika szól, a fontosabb információkat bemondják a műsorvezetők: szó eshet az ebédbefizetésről, az iskolai programokról is, legutóbb Valentin-napi üzeneteket is beolvastak. Igyekszem önállóságra nevelni őket, persze azért ellenőrzőm őket, és rájuk szólok, ha valami butaságot akarnak csinálni. De legtöbbször nem akarnak, mert komolyan veszik az iskolarádiót. Viszem őket a kerületi rendezvények hangosítására is, van már annyi rutinjuk, hogy azt is megoldják. Most 4 fiú

és 18 lány van a csapatban. Annak idején azért szerveztem meg a rádiót, hogy a gyerekek délutánonként is tudjanak valami érdekessel, hasznossal foglalkozni. Ne csellengjenek, inkább tartozzanak egy közösséghez, és szerencsére örömmel jöttek, még délután is. Persze nemcsak a beszélgetésről és a vidámságról szóltak ezek a foglalkozások, hanem a tanulásról is. Voltak olyan gyerekek, akik nehezebben illeszkedtek be a közösségbe, nekik ebben is próbáltam segíteni. Igyekeztem a tanulásban is, persze az nem feltétlenül az én tisztem, de sokan igényelték. Azt hiszem, a második apukájukká váltam. A mai napig megosztják velem a titkukat, bánatukat, örömüket. Rájuk nézek, és látom, ha gondjuk van, meg sem kell kérdeznem, elmesélik maguktól, és nagyon jól esik ez a kölcsönös bizalom.- Még az egykori Óceán TV-ben is szerepeltek az első rádiósok.- Bizony, négyüket bevittem a stúdióba, amikor elindult az iskolarádió. Kezdetben média fakultációt is szerveztünk nekik, nagyon szerették. Nagyon sokat segített az indulásunkban és a gyerekek tanításában Prófusz József, a tévé főszerkesztője, de én magam is dolgoztam az Óceán, később az Újpest Televíziónál, összesen 10 évet, mint bejátszó technikus. Nagyon sajnáltam, hogy véget ért ez az időszak, hogy szétszéledt a csapat, szinte második családom volt. Hiányoznak, nagyon ragaszkodom az emberekhez.- Működött ez a kis közösség az iskolán kívül is?- Olyannyira, hogy sokan a mai napig összejárnak. Szövődtek barátságok, szövődtek szerelmek. Szerveztem ifjúsági klubot is, havonta mentünk bowlingozni, beszélgetni, meghívtunk ismert embereket is, és ezek a programok még jobban összekovácsolták a csapatot. Sok segítséget kaptunk a Karinthy ÁMK igazgatójától, Hortobágyiné Török Ritától, nem egyszer adott támogatást a nyári táborokra is. Nemrég volt egy találkozó a „nagy öregeknek", jó volt őket együtt látni, már felnőttként, vagy majdnem felnőttként. Voltunk harmincán, de több száz egykori rádióst tudtam volna elhívni. Majd legközelebb... Valaki távolra került, nem láttam azóta, amióta középiskolába ment, de a többségük heti rendszerességgel telefonál, vagy meglátogat. Olyan hét nincs, hogy ne ugorjon fel hozzám valamelyikük.- Ezek szerint tudod azt is, bogy kiből mi lett?-A legkülönbözőbb hivatásokat választották. A legelső rádiósom, Imi, DJ lett. Egy másik gyerekem népművelőnek tanul. Lett újságíró, kereskedő, építészmérnök is a csapatban. Járt hozzánk albán, afgán, török, kínai származású kisgyerek is, mindegyik a szívemhez nőtt. Két éve nyugdíjas vagyok ugyan, de nem tudnék otthon pihenni, a gyerekek miatt dolgozom még mindig. Meg a szép kolléganők miatt. No és azért, mert az elsős unokám is ebbe az iskolába jár.-A családod hogyan tolerálja ezt az elhivatottságot?- Csodálatos, békés, csöndes feleségem van, elfogadta a munkámat, elfogadta, hogy gyakran hétvégén is „dolgoztam" a gyerekekkel, és hogy külön programokat szerveztem nekik. A lányaim is tolerálták, hiszen ebben nőttek fel, de azt hiszem, ezért is lettek ilyen nyílt és elfogadó emberek. Az unokámról, Zsófiról meséltem már? Nagyon szerencsés ember vagyok, csodálatos családom van, szeretem a munkámat, a gyerekeimet, a mindennapjaimat, és azt érzem, engem is viszontszeretnek. Talán mégsem olyan átlagos az életem. - P. K