Újpesti Napló, 2009 (3. évfolyam, 1-30. szám)
2009-02-06 / 3. szám
ÚJPESTI NAPLÓ III. ÉVFOLYAM. 3 . SZÁM „Este hétkor felgördül valahol egy függöny..." Tavaly szeptemberben egy fiatal lány tűnt fel az Újpest Televízió képernyőjén, ahol műsorvezetőként, és szerkesztő-riporterként dolgozik. Aztán, ahogy mi, kollégák kezdtük megismerni, egyre több meglepetéssel szolgált: megtudtuk, hogy színészkedik, szinkronizál, legutóbb pedig a Papp László Sportarénában szerepelt több tízezer ember előtt, Presser Gábor szólókoncertjén. Pollák Vikivel beszélgettünk.- Még csak a húszas éveid elején jársz, de már rengeteg mesélnivalód lehet. Hol kezdenéd?- Gyerekkoromban állandóan harcoltam a szereplésért, édesanyám pedig látott bennem tehetséget. Hatévesen kerültem el Lakner Bácsi Gyermekszínházába, és azonnal „betalált" a dolog. Lakner Artúr lánya, Lívia vezette akkor az intézményt, rengeteget tanultunk tőle és a színésztanároktól. Tíz évesen már válogatásokra jártam, legtöbbször az Operettszínházba. így kerültem be az Annie című musicalbe is; 700 jelentkező' közül választottak ki tízünket. Eredetileg a főszerepet kaptam meg, csak túl magasra nőttem, nem lett volna hiteles az alakítás. A közönség akkoriban talán még nem volt fogékony erre a stílusra, pedig zseniális színészekkel dolgoztunk együtt: Balázs Péter, Molnár Piroska, Miller Zoltán is szerepelt a darabban. Ez a darab, ez a lehetőség kinyitott pár kaput: kézről kézre adtak a rendezők sőt, Tomasevics Zorka ajánlására elkezdtem szinkronizálni is.- Mit szóltak a tanáraid ehhez a tempóhoz?- Általános iskolában még támogattak, a gimnáziumban már nem nézték olyan jó szemmel. Egyszer egy mexikói sorozat, a Maria Isabel egyik gyerekszereplőjének hangját bízták rám, amivel rengeteg munka volt, előfordult, hogy egész nap a stúdióban voltunk. Szerencsém volt: többféle hangot tudtam elővarázsolni magamból, 15 éves koromban még kislányokat is tudtam szinkronizálni, viszont hamar végeztünk, mert elég tapasztalatom és rutinom volt hozzá. De valóban, a tanáraim egy idő után nem örültek a kimaradásaimnak, így szép lassan csökkentek a szinkronmunkáim.- Nemcsak Lakner Bácsi Gyermekszínházában tanultál.- 15 évesen kerültem be Földessy Margit Színjáték- és Drámastúdiójába: újabb feladatok, újabb tapasztalatok, lépcsőfokok. Margit egy-két évig tréningezi a tanítványokat, megtanítja az alapokat, felkészít a szerepekre, a színpadra, csak ezután kerülünk be a darabokba. Először, mint kórustag vagy táncos, aztán mint szereplő, majd főszereplő. Az első munkám a Popfesztivál című darabban volt. Először táncoltam néhány dalnál, aztán szerepet kaptam, végül azt vettem észre, hogy öt darabban játszom a II. kerületi Buda Stage- en. Fellépett velünk többek között Dobó Kata, Gallasz Niki, Rák Kati, Pásztor Erzsi, sőt, Szabó Gyula is. Fantasztikus csapatunk volt. Egyetértés a szereplők között, egyetértés a tanárral, a rendezővel, sőt, a színészóriások is kedveltek minket. Nem tapasztaltunk sem könyöklést, sem fúrást, igazi közösség voltunk, vagyunk a mai napig.- Aztán jött a Színművészeti Egyetem felvételije?-Jött az párszor, sőt, nem is tűnt esélytelennek. Volt, hogy negyedórát- félórát tanakodott a zsűri, aztán végül nem sikerült... A felvételi ugyanis nemcsak a tehetségről szól, hanem arról is, belefér-e a jelentkező a rendező hosszú távú elképzeléseibe, koncepciójába. A másik ok, hogy időközben megismertem a határaimat. Tudom azt, hogy az előadás első perceiben még nem tudom felvenni a ritmust, eltelik vagy öt perc, mire belelendülök. Egy idő után rájöttem, talán nem is akarom én azt annyira. Meg aztán 23 éves vagyok már.- Talán ez még nem olyan vészes.- Igaz, de ha most felvennének, 27- 28 évesen végeznék. Azt hiszem, már más úton járok.- Ez a „másik út" lehet a zene, vagy a koncertek?- Presser Gáborra gondolsz? Ez a történet korábbról indult. Pici bácsi és Földessy Margit régóta jó barátok. Nagyon tetszett neki a Popfesztivál-előadásunk, párunkat a szárnyai alá is vett - például Pál Tomit, aki szintén Margitos volt. Pici bácsi mindannyiunkat nagyon szeret, úgy hív minket, „a gyerekek". Valamiért csak úgy tud egy koncertet elképzelni, hogy egykét nótánál berohanunk a színpadra, így volt 2002-ben, az LGT-fesztiválon, a 2007-es LGT-koncerten, a Szigeten, melyen már én is jelen voltam. És így volt idén az Arénában is, a szólókoncertjén, valamint az azt megelőző vidéki előadásokon. Hatalmas élmény volt minden egyes fellépés, fantasztikus volt ilyen zseniális zenészekkel együtt dolgozni, akik partnernek tekintettek minket is, „gyerekeket". Pici bácsit pedig mindannyian - mi és a komoly zenészek is - a mesterünknek tekintettük.-A színházi, színpadi tapasztalataidat át tudod vinni a televíziózásba?- Az biztos, hogy nincs bennem sem lámpaláz, sem görcs, ha képernyős munkám van, vagy ha riportot kell valakivel készítenem. Szerencsére még mindig könnyen tanulok szöveget, ennek a narrációknál, vagy a felkonferálásoknál nagy hasznát veszem. Ehhez a munkához nagyfokú empátia is szükséges, úgy érzem, az eredendően jellemző rám. Persze szeretném a hivatást az alapoktól kezdeni és megismerni; jelenleg a kaposvári egyetem kommunikáció- és médiatudomány szakán tanulok.- Ha öt, vagy tíz év múlva leülnénk beszélgetni, szerinted milyen Pollák Vikivel találkoznék?- Azt még nem tudom. Mindenesetre egy érdekesség: pár évvel ezelőtt megjósolták nekem - amikor épp' dúlt bennem a színházi láz -, hogy a médiában fogok dolgozni. Akkor még nem hittem. Azt is mondták, hogy a színház mindig jelen lesz az életemben, éppen akkor és annyi, amikor és amennyire szükségem lesz, amennyi kell ahhoz, hogy egyensúlyban maradjak. Ha ez megvalósul, akkor már nagyon boldog leszek. Nem titkolom, van bennem exhibicionizmus, de csak egy bizonyos határig - nem kell minden áron szerepelnem. Magát a színházat imádom: az illatát, a színeit, a fényt, tulajdonképp mindent, ami hozzá kapcsolódik. Mindennap, este hétkor - Margit szavait kölcsönvéve - „felpörög bennem a Manóm", és jelzi, idő van: épp most gördül fel valahol egy színpadi függöny. - PÁLFI KATA www.ujpest.hu 17
