Újpesti Napló, 2009 (3. évfolyam, 1-30. szám)
2009-02-06 / 3. szám
„Kóbor reneszánsz művész vagyok" Bertalan Tivadarral mindig öröm beszélgetni, és hallgatni kalandos, szomorú, vagy épp ironikus történeteit. Jelen beszélgetésünknek fontos apropója is volt: a nemzetközi szakmai elismerések, dijak után idén a magyar filmes világ életműdíjjal köszönte meg a látványtervező-festőművész több mint félévszázados munkáját.- Emlékszik, hogy mikor vett először ecsetet a kezébe?- 14 évesen, Erdőkertesen, amit akkor még Erdővárosnak hívtak. Nagyapám ott volt hegyőr, nyaranta sok időt töltöttem nála, a háború alatt, a bombázások elől is oda menekültünk. Egyszer kalandvágyból bementem Brencsán gróf lerombolt kúriájába. A romok alatt találtam néhány festéktubust - amiből a festék még most is kinyomható! - és egy pár ecsetet, amikkel megfestettem egy viskót. Ez a kép most egy könyv borítóját díszíti.- Csak néhány ecset és egy tubus festék kellett hozzá?-A többit kaptam valahonnan... Felmenőim közül senki nem volt festőművész. Apám szabó volt, néha fürdőmester az erdővárosi strandon, s engem ott már háromévesen úszni tanított. Anyám egy tizenhét gyermekes parasztcsaládból származott. Nagyapám vadászott, erdészkedett. Nem tőlük örököltem a művészi vénát. Azt szoktam mondani, talán egy kóbor reneszánsz művész reinkarnációja lehetek...- Azt a bizonyos első festményt kinek mutatta meg?- A családomnak és az egyik tanáromnak, de olyan rég volt máraz. Azóta annyi minden megváltozott. Az elemiben még palatáblám volt, most meg számítógép áll az asztalomon. Érti ezt?- Mégis, mit kapott útravalóul a családjától?- A szellemi szabadságot, azt, hogy rám bízták a döntéseket, nem szóltak bele az életembe, még akkor sem, amikor az ország összes gimnáziumából kitiltottak, vagy amikor a főiskoláról néhányszor eltanácsoltak.- Hogy is történt az a gimnáziumi kitiltás?- 1949 januárját írtuk, amikor egy barátom kitalálta, hogy az államosítás előtt - sajátos módon - megmenti gyáruk kasszáját... Magyar óra előtt osztotta meg hármunkkal az ötletet, és nekivágtunk. Először Pécsett kötöttünk ki. Két társunk ellátogatott egy - mondjuk így - bezárás előtt álló frivol szórakozóhelyre, ahol elkapták őket. Ketten maradtunk. Taxival elmentünk Vaskeresztesig, átjutottunk Ausztriába, ahol majdnem mi is lebuktunk. A zónahatárt képező folyó jeges vizébe ugrottunk, az oroszok átlőtték a kofferünket, folyt ki belőle a melegítő pálinka... Az angolok húztak ki a vízből és ők segítettek a további utazásban is. Meg sem álltunk Ausztráliáig.- Miért pont Ausztrália?- Az volt a legmesszebb. Három napot töltöttem ott, de nem bírtam kiverni a fejemből a két társunkat. Visszajöttem. Osztályfőnököm hazaárulónak nevezett, és kitiltottak az összes gimnáziumból. Egyedül a Madách Gimnázium fogadott be. Nagyszerű tanáraim és osztálytársaim lettek: Szakonyi Károllyal, Szinetár Miklóssal, Bónis Ferenccel koptattuk együtt a padot. Az iskola elvégzése után a Ganz gyárba kerültem, ahol egy napon azt javasolták, hogy egy látogatásra érkező szovjet hősről készítsek portrét. Ha jól emlékszem, a Pravda egyik fotója alapján festettem meg őt. Akkor még nem tudtam, hogy ez a kép sokat segít majd nekem, hiszen a gyár ajánlást írt rólam az Iparművészeti Főiskolának. Egy évig tartott a felvételi, öt évig a képzés. Sajnos az akkori rendszernek nem tetszettem, nem álltam be egy sorba se, nem lettem DISZ- tag. A pécsi művésztelepen alvás közben vágták le a hajamat - merthogy hosszú hajat viseltem, ami akkor demonstratív dolognak számított -, én meg dühös lettem. Mondhattam valami csúnyát a rendszerről, mert előállítottak és el akartak tanácsolni. A tanáraim - Borsos Miklós, Hubay Miklós, Oláh Gusztáv, László Gyula, s szinte az egész tanári kar - mentettek meg minden hasonló alkalommal. Nemcsak emberségből, szakmai szeretetből is a legtöbbet adták. Végezetül nem akart diplomát sem adni a kezembe a főiskola. Minden tanuló kapott egy-egy színházi, vagy filmes szüzsét, én nem, így hát írtam egy forgatókönyvet a huszita Budai Nagy Antal életéről, készítettem hozzá terveket, és elmentem a nyilvános diplomamegvédésre. Az iskolatitkár kérdőre vont, hogy mit keresek ott, de a közönség lehurrogta. Az előadásom után odajött hozzám Révész Miklós, a Budapest Filmstúdió akkori igazgatója, és felvett főtervezőnek. Bizonyára ez volt az ok, hogy később a diplomámat is meghozta a posta. Az első feladatom a Bartók-emlékfilm látványtervezése volt, aztán folyamatosan jöttek a munkák magyar és külföldi rendezőkkel. Szerencsém volt, mert többnyire remek csapattal dolgozhattam együtt. Elmesélek egy mókás történetet. A Csutak és a szürke ló című filmhez készítettem pár vázlatot. Ahogy szoktam, minden vázlat fölé egy-egy védőpapírt tettem, majd odaadtam a rendezőnek, aki az egyik fehér papírt aláírta, de rá se pillantott a tervekre. Elkezdődtek a munkák, a díszlet építésének napja. Megérkezett a rendező, a segédrendező, a kellékes, az egész stáb, és egy üres teremmel szembesültek. Mutattam a rendezőnek, hogy azért üres a terem, mivel egy üres papírt írt alá, de nem hatotta meg... Amíg a fegyelmim intéződött, csapatom felhozta az elemeket a díszletraktárból, és gyorsan felépítettünk mindent. Mire visszaért a fegyelmezőcsapat, mára kész díszletet láthatta. Utána már előre köszönt nekem a rendező.- Htok. hogy ki volt?- Várkonyi Zoltán. Először nem díjazta ezt a fricskát, később már együtt nevettünk a történeten.- Közel kétszáz filmen dolgozott. Melyik volt a legemlékezetesebb ezek közül?- Imádtam Teán Delannoy-val dolgozni, három filmet is elkészítettünk. A legnehezebb munkám az Anna Karenina és Az Operaház fantomja című filmekhez kötődnek, mert egy látványtervet az amerikaiaknak, egyet meg az angoloknak is el kellett készítenem. Egyszer már kitaláltam valamit, aztán ki kellett találnom egy egészen más tervet ugyanazon témákhoz... Az 1975-ben elkészült Sztrogoff Mihály című filmhez mintegy összesen 50 kiló pauszt rajzoltam teli, a feleségem tartotta bennem a lelket. Volt olyan munkám is, ahol összesen 60 000 m2 díszletet készítettünk. Nagyon szerettem a történelmi filmeket, például a Nagy Károlyró 1 szólót, ott aztán lehetett kreatívnak lenni. Dolgoztam Woody Allennel is a Szerelem és halál című filmjén. Előkészítettük Kende János és Mónos Attila filmes kollégáimmal - többek közt - Bunuel: A Tűz című filmjét. Kész voltak a tervek, a filmből végül nem lett semmi, és nem érkezett meg a munkánkért sem a pénz. Egy nyugati ügyvédnő segített nekünk. Sajnos számtalanszor előfordult, hogy lenyelték a gázsinkat, aztán, amikor az egyik producer megtudta ezt tőlem, engem tettek meg bűnbaknak, hiszen én árultam el a titkot.- Sosem gondolt arra, hogy külföldön elismertebbé válhatna?- Dehogynem, de kalandvágyból itthon maradtam.- Tetszenek önnek a mai filmek?- Valahogy úgy érzem, ezekben már nincs „szerelem". Trükkösek, fantasztikusak a látványok, a díszletek, de talán nem olyan életszagúak, mint a régiek, mondjuk amikor a Luther Mártonról szóló filmhez, vagy a Koldusoperához egész ősi városközpontokat építettünk fel, vagy ma már fellelhetetlen korhű bútorokat készítettünk.- Nem beszéltünk még sikeres hazai, nemzetközi kiállításairól, festményeiről, verseiről, és könyveiről.- Cirka 15 éve fejeztem be filmes pályafutásomat. Azt szoktam mondani, hogy gondolati művész vagyok. A gondolat tudniillik kiköveteli a maga műfaját. Vagy azt kiáltja, „írj meg!", vagy azt, hogy „fess meg!", „rajzolj meg!". Kiköveteli, hogy megszülessen. A kifejezés eszközeit kell megtanulni, az alkotó folyamatot belső löket irányítja. Könyveimben ötvözöm a művészeti ágakat: megtervezem a borítót, grafikák és szövegek követik egymást. Régebben osztogattam a képeimet: rengeteg látványtervem a rendezők, színészek lakását díszíti, Christopher Reeve például az Anna Karenina film látványtervét szerette meg. Sok képem sorsát ma sem tudom...- Hogy érai magát a mindennapokban?- Nem tudom. Mire kimondom, már másképp, még, ha gyorsan mondom is... Amikora Filmszemle életmű-díjátadásán megkérdezték tőlem, hogyan tovább, az egyik szösszenetemmel válaszoltam: „Öregszem, fogy az időm / Tehát törekszem, s midőn / Egyetlen célt szolgál minden tettem, / Mit is? Te jó ég! Elfelejtettem!". A művészetet nem lehet csak úgy abbahagyni. Kell a lelkemnek. Mindenkinek, akiben még van lélek. - P. K. www.ujpest.hu T
