Újpesti Napló, 2009 (3. évfolyam, 1-30. szám)

2009-04-24 / 8. szám

1 Kit Q V í Ú

A Z

INGYENES KERÜLETI

ÚJSÁG

2009. április 24. 1

rnrcrra

Mások megsegítése adja a lelki békét

Litkei Józsefre igazán érvényes, hogy magas hőfokon él. Gyerekkoráról, családjáról, munkáiról, álmairól, és örök szerelméről, a sportról órákig képes -mesélni. Nem maradhatott ki a beszélgetésből a Sirály Életmód Klub és az éjszakai asztalitenisz, valamint természetesen a fiatalokkal kialakított rendkívül szoros kapcsolata. Ennyi tennivalót egy életbe belesűríteni csak szenvedélyesen és érzelepidúsan lehet - ahogy ő is él.- A városligetben nőttem fel, igazi utcakölyök voltam- kezdett bele a beszélgetésbe Litkei József. - Bár főleg az utcán éltünk, nem voltunk bűnözők, csak nagyszájú, vadóc kölykök. Úgy hívtak minket: „az iskola rémei"... Péntek este eljárogattunk a Bethlen moziba, vasárnap a matinéra, rúgtuk a bőrt, néha verekedtünk, és persze gyakran lejártunk a parkba is, ott adódott lehetőség az asztaliteniszezésre. 12 évesen aztán „hivatalosan" is elkezdtem pingpongozni, az NB ll-ig jutottam el. Öt év múlva a jégkorongozásba szerettem bele, no, meg közel is volt a koripálya. 20 éves koromig ko- rongoztam a Volánban, aztán elvittek katonának. Amikor leszereltem, focizni kezdtem, párhuzamosan megismerkedtem az önvédelmi sportokkal: a Take Wan Do, a Ju-Jitsu, és a Kung-fu vonzott. A katonaság után jött a házasság, szép sorban megszületett a három lányom, de a sport nem maradt ki az életemből. A zuglói Kinizsiben öt évig fociztam, volt év, amikor a legtöbb gólt én lőttem a bajnokságban. Aztán egy keresztszalagszakadás miatt újra az asztalitenisz mellett kötöttem ki.- Hagy szabadságot adhatott a családod gyerekkorodban...- Élni hagytak bennünket. Szüleim hét évig élettársi viszonyban éltek, apám többször megkérte anyám kezét, de ő mindig nemet mondott. Mivel rengeteget dolgoztak, elsősorban a nagyszüleim neveltek, és ők adtak szakmákat is a kezembe, bár ahhoz az én kíváncsiságom és szorgalmam is kellett. Rengeteg hivatásba belekóstoltam, több végzettségem van: többek közt villanyszerelő, melegburkoló, festő-mázoló lettem, s az építőiparban találtam meg a helyem. Mivel németül kiválóan beszélek, dolgoztam Németországban is, amikor még picik voltak a lányaim. Most, hogy lassan mindhárman kirepülnek a családi fészekből, gondolkodom, hogy egyszer még visszamegyek, de inkább itthon szeretnék boldogulni.- Jó főnök vagy?- Azt hiszem, igen. Úgy érzem, szeretnek a kollégáim, a megrendelőim. Szigorú vagyok velük, hiszen a felelősség az enyém, de én sem vetem meg a fizikai munkát. Barátok, szomszédok, ismerősök folyamatosan keresnek, kinek az autóját bütykölöm, kinek a házát, vagy a lakását újítom fel. Azt szeretem, ha nem kell tétlenkednem. Ma fejeztem be egy teraszt, amit három napig építettem, aztán rohantam ide a Közösségi Házba, a „kölykeim" közé.- Hogy került az életedbe az éjszakai klub?- 1999 januárjában kerültem ide, mint szakosztályvezető-edző. Sikeresen „feltornáztuk" az egyik csapatot a kerületi I. osztályos bajnokságig, aztán már két csapattal is a klubot képviseltük. Hogy miért vállaltam el a klubedzői pozíciót? Két lányom is lejárt, szerettem volna látni, kikkel barátkoznak... A klub nemcsak a prevencióról, vagy az asztaliteniszről szól. Kirándulni, barlangászni is szoktunk, és jókat beszélgetünk a gyerekekkel. A legfontosabb a bizalom kialakítása, hiszen így el merik mondani a bánatukat, az örömüket, szinte minden titkukat.- Tíz év alatt rengeteg fiatalnak váltál „pótapjává". Sok tapasztalatot adhatott ez az időszak.- Meg a gyerekkorom... Tudom, hogy a sport valóban képes alternatívát adni a csellengés, a drogozás, a bűnözés ellen. Motivál, sikert, erőnlétet, büszkeséget, állóképességet, kitartást ad. Az egészséges életmód

elsajátításával az embernek eszébe sem jut, hogy pusztítsa magát. Az ide járó fiatalok közt erős a fluktuáció, a költözések miatt általában félévente cserélődik a klubba járó társaság, persze vannak állandó látogatóink. Szeretem ezeket a „gazfickókat", hallgatni a problémájukat, figyelemmel kísérni az életüket, megtanítani őket pinpongozni, és ami talán a legfontosabb: beszélgetni, egymásra figyelni. Sok szülőnek fogalma sincs, hol járkál a gyereke éjszakánként, sok idejáró fiatalnak rendkívül rossz a szociális háttere. Ki tudja, milyen jövő vár rájuk? Bejönnek hozzánk, játszunk, vagy beszélgetünk egyet, málnaszörpöt és szendvicset kapnak. Addig sem kallódnak el.- Lassan tíz éve vezeted a klubot. Miért csinálod még mindig?- Mert szeretem. Ezt csak úgy lehet. A gyerekekkel hamar barátságba kerülök, igyekszem segíteni őket lelkileg, és anyagilag is, hiszen bárhová megyünk versenyezni, mindenhol kell fizetni, s nem biztos, hogy önerőből ezt vállalni tudják. Ha az önkormányzat és a különböző pályázati pénzek nem segítenének bennünket, nem tudom, hogy tudnánk működni. Előfordult, hogy egy csapat csellengő fiatalhoz én magam mentem oda, és lehívtam őket a klubba. Inkább sportoljanak, mint csavarogjanak, de erőltetni nem lehet rájuk semmit. Faragó doki szavai gyakran eszembe jutnak. Egyszer panaszkodtam neki, hogy néha kevesen jönnek be hozzánk. A doki annyit mondott: „Józsikám, ez nem gladiátorképző... majd jönnek, ha akarnak". Úgy látszik, akarnak, hiszen gyakran teltházzal működünk, 40-50 sportbarát pattogtatja a labdát, vagy beszélget az aulában. Egyik klubos kollégám, Győri Pétera média világába kalauzolja el a gyerekeket, ami egyrészt alternatívát ad nekik, lekötöttséget, figyelmet biztosít, kielégíti a kíváncsiságukat, és rendre, fegyelemre tanítja őket. Ki tudja, egyszer nem lesz-e kedvük élesben is kipróbálni ezt a hivatást? Sokat segít Mrácz Évi kollégám is a klub működésében, rengeteg figyelmet, kedvességet kapnak tőle a fiatalok.- Hogy bírta, bírja a családod, hogy a péntek és a szombat estét évek óta nem velük töltőd?- Feleségem csodálatos asszony, negyedévszázada élünk együtt, azóta segítjük egymást. Mindig tolerálta az életmódomat, mint ahogy én is az övét. Egy szavába kerül, ugrok segíteni, és ő is ugyanígy van velem. Három gyönyörű lányomat már elindítottuk a nagybetűsbe. A nagyobbik lányom Franciaországban egy bowlingterem menedzsereként dolgozik, ott találta meg a párját, aki mellesleg egészen véletlenül egy kiváló asztaliteniszező... Legkisebb lányom még tanul, középső lányom pedig már édesanya; természetesen a szívem csücske Anna Alexa, a gyönyörű, 10 hónapos unokám. Haverok, barátok voltak és vannak, de a családom mindig fontosabb volt náluk.- Rengeteget adsz az embereknek. Visszakapod ezt a sok segítséget, támogatást?- Sosem vártam el, hogy bármit is visszakapjak,

mert nem erről szól a dolog. Szimplán csak az "adásról". Ha úgy érzem, már sok az élet, és kezdek lemerülni, elmegyek horgászni, kikapcsolom a telefont, és hárman vagyunk: a víz, a csönd, meg én. Persze, túl sokáig nem bírom... Én akkor érzem jól magam, ha segíteni tudok, ez adja a lelki békét. Nekem nagyon fontos, hogy egyszer majd azt mondják rólam az emberek: „ez egy jó ember volt”. - PÁLÉI KATA

4

y;