Újpesti Napló. 2008 (2. évfolyam, 1-23. szám)
2008-07-11 / 13. szám
NAPLÓ ÉVFOLYAM VKfm kis Tóth Mari, az okos, komoly Nagy Zsuzsa, Nagy Jutka, Gerhard Juli, remélem, mind jól vannak. Dohai Vali, Dobos Kati, Kiss Klára és Ti mindannyian, akiket, most hirtelenjében nem soroltam fel, jó volna látni titeket! És lám, néhány hónappal azután, hogy számítógépbe pötyögtem ezeket a sorokat, megvalósul az óhaj! Találkozik a régi évfolyam. És ezzel együtt szembesülhetek a rideg valósággal. Hübner Erzsi, Radios Ági, Kidonák Évi, Janiczky Györgyi, Frankfurter Teri, Nécsey Marika már nem élnek, és egy csomó más is eltűnt a látókörünkből. Nem jelentkeztek a hivatalos megkeresésre sem. Ezek miatt szomorú vagyok, de most örüljünk a jónak, újra együtt a régi társaság! 1956 1956 8 éves voltam, és nagyon dühös, hogy pont aznap kezdték a felkelést, amikor az első' két óra rajz volt. (bocs) Mi az iskola melletti háztömbben laktunk. A suliban folytak a harcok, nemkülönben szemben a Könyves gimiben. Az egyikben a felkelők, a másikban az oroszok. Ló'tték egymást, az osztályunk falán, az első emeleten, egy legalább 5 m átmérőjű lyuk tátongott, amikor visszamentünk, tán még decemberben. Mi is a pincébe vonultunk a harcok idején, a farakás tetejére egy rossz dunnát terített az anyukám, én ott babáztam, játszottam egy betévedt, ismeretlen család gyerekeivel. Nem tudom, honnan jöttek. Nem tudtak hazamenni, féltek, mert a sarkon egy orosz tank állt. A kislány valahol összeszedett egy macskát, aki legalább olyan stresszes volt, mint mi, együtt rezzentünk össze minden lövésre. Aztán a macska mindent összehányt, anyám nagy örömére. Anyu elment kenyérért sorban állni. Megúszta. Nem akkor lőttek bele a várakozók sorába. Később, kimerészkedtünk a piacra. Én füzetből kitépett vonalas, kockás lapokra Kossuth címert rajzoltam, és ráírtam, hogy „rabok legyünk, vagy szabadok?" Rajzszöggel tűzködtem ki az utcai akácfák törzsére. Nagyon fontosnak, valóságos forradalmárnak éreztem magamat, hogy ennyit tettem a nép javára. Aztán szépen megfogtam anyukám kezét, és mentünk valami ehetőt keresni. Amikor már rendesen ki lehetett menni, az emberek tébolyultan vásárolni kezdtek, mert féltek, hogy a pénz elértéktelenik. Lejátszódott a nevezetes film. Az újpesti Állami Áruházban. Már folyt a tanítás, kézimunka órára horgolótűt kellett vinni, nekünk nem volt, anyukám a hatéves kora óta végzett fizikai munkától elnehezült kezével semmi finom munkát nem tudott csinálni. Se hímezni, se horgolni. Az Árpád úton kilométeres sor állt az utcán, mi a túrót bírtak venni, bútort? Ruhaneműt? Hiszen szinte semmit nem lehetett kapni. Szegény anyám bizonygatatta, hogy istenbizony, csak a horgolótűt, aztán jövünk is ki... Beengedtek. A fiúiskolába kellett átjárnunk, az említett ok miatt, ahol intenzív „illatok" voltak, konkrétan irtó pisiszag-na most mondjátok, ilyenekre emlékszem. Svájcból kaptunk segélycsomagokat a suliban, soha nem élvezett valódi tejcsokit, amit egyszerre befaltam. Ez megoldotta egy életre a tejcsokihoz való viszonyomat: rosszul vagyok a gondolatától is. A „gyönyörű" csokipapírt évekig őriztem. AZ V.B Iskolás, de talán egész életem legmeghatározóbb szakasza az a két év, amit Gergely Ágnes osztályában töltöttem el. Ma furcsa elgondolni, hogy a gyerekeim idősebbek, mint ő volt akkoriban. Egy fiatal, sugárzó egyéniség csöp- pent-politikai okból ő is- a suliba, és alaposan felkavarta a tanítás szokásos poroszos rendjét. (Itt az Absztrakt tehénből idézhetnék, de ezt olvassátok el eredetiben) Az osztály zászlaját ma is őrzöm. Köszönjük neki azt felsorolhatatlan mennyiségű és minőségű útravalót, amiből még ma is táplálkozunk, akár tudunk róla, akár nem. Ami hatás ebben a fogékony korban ért minket, az nem múlik el nyomtalanul. Mi szerencsések voltunk, hogy éppen Ágnes néni volt, aki hatott ránk! A többi tanárunk is kiváló volt. Mindegyikre meleg szívvel emlékezem, hálás vagyok nekik. Kicsit a politikailag üldözöttek menedéke volt a suli, sok magasabb iskolai tanításra képzett tanárunk volt, aki csak itt kapott munkalehetőséget. Ki tudja vajon, hogy a két kis aranyos, idős tanító néninek, Józsa Magdi néninek' és testvérének, Ella néninek, miért kellett a Budafoki útról minden nap kibumlizniok Újpestre? „AMIKOR FÁBIÁN LUJZIVAL ELVESZTÜNK" Fábián Lujzi meg én elvesztünk a BNV- n. Az egész iskolát elvitték a Nemzetközi Vásárba, tanulmányi kirándulásra, külön villamosokkal, Újpestről egyenesen Kőbányára. Ott kettesével állítottak minket, szépen sorban, aztán már benne is voltunk a forgatag közepében. Aznap különösen nagy tömeg volt. Hát hogyne, óriási esemény volt ez akkoriban. Ment a nép a száját tátani, hogy mi mindent lehet kapni a világban. De nem nálunk. Csodáltuk is kerek szemekkel a gyönyörű csillogó dolgokat, a tarka' holmikat, szinte beleszédültünk a varázsába. És akkor megtörtént a baj! Hirtelen körülnéztünk Lujzival, és abban a pillanatban rádöbbentünk, hogy csupa idegen vesz körül minket, elvesztünk. Egy darabig kétségbeesetten próbáltuk megtalálni az osztályt, de hiába. Nincs más hátra, menjünk haza. Igenám, de 10-11 évesek voltunk, még elég kicsik a Kőbánya Újpest távhoz. Nem ismertük a várost, akkoriban, mint egy külön településről, egyébként is ritkán kerekedtünk fel. „Bemegyek Pestre", mondtuk, mintha akkor már évek óta nem lett volna Újpest maga is Budapest része. Csak nem pityeregni!!! Összeszedtem minden bátorságomat, és próbáltam visszaemlékezni, hogy is kell hazamenni, hiszen jártam én már itt! ÉS SIKERÜLT! Ellentétben az odaút külön-villamosával, most 3 különbözővel értük csak el a kerületünket. Eggyel a Körutat, a körúton a 6-ossal a Nyugatit, onnantól az 55 -őssel Újpestet. Zötyögött velünk a nagyon hangos, nagyon rázós sárga jármű, amit állítólag dokik írtak fel receptre vesekőeltávolítás céljából betegeknek. Aléltan ültünk az átélt izgalmaktól, nekem sebesen járt az agyam, és hihetetlenül megrémültem. Nem az elveszéstől ijedtem meg, bár természetesen attól is, persze a várható szidásoktól, büntetésektől is tartottam, de, ami igazán elgondolkoztatott, hogy milyen pillanatokon múlik minden. Milyen ártatlanul lehet belepottyanni egy ilyen helyzetbe; hipp-hopp, és máris pofozgat minket jobbra-balra a véletlen, mint macska a rágcsálót. Na, jó, ezt én akkor még nem tudtam így megfogalmazni, csak valami kiszolgáltatottságot éreztem, ami a fejemben dübörgött a visszafojtott sírással együtt. „Nem akartuk, véletlen volt, nem csináltunk semmi rosszat." Valószínűleg Ágnes néni is így gondolta. Képzelem, mit élt át, amikor a népszámlálásnál híja volt az osztályának (na, persze, már megint az 5. B!) Kaptunk szidást, kaptunk büntetést. Nem lehettem osztály-ügyeletes tovább, hiszen, nem mutattam jó példát a többieknek. Más, nagyobb retorzióra nem emlékszem. Csak arra, hogy Ágnes néni szemében büszkeség volt, hogy egyedül is hazataláltunk, nem tévedtünk el. Még talán, mondta is... Tőle kitellett. www.ujpest.hu 17
