Újpest, 2006 (14. évfolyam, 1/331-20/350. szám)
2006-10-12 / 19. (349.) szám
8 u PE r' 2006. október 12. „Szavakkal nehéz kifejezni, milyen sizes voll visszakapni a nevem"* i, k Szendi Lajosné Kosa Katalin nyugdíjas pedagógus. Az 1956-os újpesti forradalmi bizottság elnökének, Kosa Pálnak nagyobbik leánya évtizedekig látszólag múltját elfeledve élte életét, talán nem sejtve, de remélve, hogy édesapja emlékét egyszer még méltón kezeli majd a történelem.- Mire emlékszel, hogyan éltetek kislány korodban?- Úgy éltünk, mint az újpesti családok zöme, szegényesen. Édesapám épület- és bútorasztalos-műhelye a Szabadkai utcában volt. Hétvégén ettünk csak húst, mert nem is lehetett kapni. Nálunk hetente kétszer úgynevezett „tésztanap” volt, kedden és pénteken, mert édesapám imádta a süteményeket. Ruházatunk is meglehetősen egyszerű volt, persze mindig volt mit felvenni, és az iskolaköpeny sok mindent eltakart. Nem jártunk divatosan, abban az időben nem is volt szokás. A rendszeres esti beszélgetések mellett, ha édesapámnak vagy anyukámnak olyan hangulata volt, énekeltek nekünk. Lefekvéskor pedig meséltek.- A napi teendőtök miből állt?- Reggel elmentünk az iskolába. Édesapám elkísért, és mindig vett nekem egy pohár tejfölt és két kiflit. Nagyon szerettem ezt a „reggelit”, és kivétel nélkül mindennap megkaptam.- Melyik iskolába jártál?- A Komjáth (ma: Lőrinc) utcába jártam. Az osztályfőnököm, Jenes Lívia szigorú, de nagyon jó tanárnő volt. Úgy viselkedett velünk, mint az akkori szülők nagy többsége: ha rosz- szalkodtunk, elkalapált minket. Az általánosból Hajdan tanár nénit, történelemtanáromat szerettem a legjobban. Az énektanárnőnknek, Pécsi Augusztának gyönyörű hangja volt, és még a szolmizálást is megszerettette velem. Volt egy tüneményes rajztanárnőnk is, Pokor- ny Marcella, aki minden rajzórán kedvenc festőjéről, Munkácsy Mihályról olvasott nekünk.- Mivel foglalkoztatok délután?- Iskola után nekünk segíteni kellett otthon. Nem ülhettünk le egyből tanulni, édesanyám beosztotta, hogy a lakás egy-egy részét melyikünk takarítsa, és havonta váltottunk. Fegyelmezettek, tisztelettudók voltunk; én 16 éves koromig édesanyámnak egyszer sem mondtam nemet. Ha büntetésből sarokba kellett állnunk, akkor én mindig hamarabb kötöttem békét, mint Ili húgom. 0 képes volt órákig dacosan a sarokban állni; én alig álltam a fal mellé, már fordultam is vissza, hogy bocsánatot kérjek. Esténként kimentünk a Mátyás téri játszótérre. Boltost, orvosost, tanárost játszottunk. A boltos játék valószínűleg azért volt fontos az életünkben, mert akkoriban sok mindent nem lehetett kapni. Pótcsokoládét ettünk, Bambit ittunk. Az igazi csokit, szörpöt csak ’56 után ízlelhettük meg, banánt, narancsot pedig a külföldi segélycsomagokból kaptunk, melyeket a Vöröskereszt osztott szét.- A város melyik részében laktatok?- Újpesten több helyen is laktunk, de a Pöl- tenberg utcára emlékszem legjobban. Az iskolát még a Papp József (ma: Szent László) térről kezdtük. Ott egy egyszobás lakásban laktunk, aztán amikor az kicsi lett, átköltöztünk a Pöl- tenberg utcába. Mi, gyerekek éltük az életünket, a szüléink az akkori körülményekről csak suttogva beszéltek. Nekünk nem sokat mondtak, mert féltek beavatni a dolgaikba. Bennünket az iskolában még arra biztattak, hogy adjuk fel szüleinket, ha bántanak, vagy tiltott dolgokról, például a rendszer ellen beszélnek. A Kosa lányok, Katalin és Ilona édesapjuk frissen hantolt sírjánál, a 301-es parcellában, 1959 augusztusában Nálunk havonta egyszer volt nagymosás. Egy hatalmas fateknőben, kenőszappannal bekenve áztak egy éjszakán át a ruhák. Másnap édesanyám és a házmester, Sinkó néni a ruhákat anyaguktól függően kézzel vagy a durvább gyökérkefével súrolták. Amíg kicsik voltunk, mi, gyerekek csak a zsebkendőket és a köny- nyebb darabokat mostuk. Később a többiekkel együtt moshattunk. Ha édesanyám tésztát gyúrt, félig elkészítette, utána nekünk kellett befejezni. Varrni és hímezni is megtanultunk. Azokat a dolgokat tanultuk meg, amiket az akkori élethelyzetekben hasznosítani tudtunk.- A munkán kívül milyen alkalom volt a közös időtöltésre szüléitekkel?- A hétvégék kicsit másképp teltek. Édesapám nagyon szeretett motorozni, s ha édesanyámnak nem volt kedve vele menni, akkor engem ültetett be az oldalkocsiba vagy a háta mögé, és együtt kirándultunk. Az állatkertbe és a cirkuszba is elvittek a szüleim. Pénzért nem tanulhattunk úszni, ezért édesapám tanított meg. Sokszor mentünk a Dunára, a Tungsram strand mellé, a szabad strandra. Hétvégeken átjöttek a barátok, és késő estig beszélgettek.- Édesapáddal különösen jó volt a kapcsolatod.- Emlékezetes számomra, hogy 11 éves koromtól édesapám nagyon sokat foglalkozott velem. Talán előre megérezhette, hogy mit szánt neki a sors. Az iskolából a műhelyébe vezetett az utam, ahol sokat segítettem: szöget egyengettem, szegeltem, sepregettem. Sokan jártak hozzá ismerősök, akikkel munka közben órákat beszélgetett, megvitatták a világ dolgait. Szívélyes, segítőkész és jószívű volt mindenkivel. Rengeteget olvasott, hallgattak is a véleményére az ismerősök. Én pedig egy kicsit „tanultam” a szakmát. Politúroztam például egy zongorát, ami nehéz munka, de könnyű, vékony kezem volt, és ezekhez a finom, tekerő mozdulatokhoz kellettek a puha, lágy mozdulatok, úgy lett szép fényes a zongora. Fűrészeltem, és egyéb kisebb munkákat is elvégeztem. Később ennek komoly hasznát vettem, gyakorlati foglalkozást és később technikát tanítottam sok-sok éven át.- Pár évvel ezelőtt a lakásotokban zongorát is láttam. Honnan származik a kapcsolatod a zenével?- Édesapámnak szép lírai tenor hangja volt, vonzódott a komolyzenéhez, azt szerette volna, ha balett-táncos leszek. El is vittek az Állami Balettintézetbe. Sajnos, az utolsó vizsgán kiestem. Nagyon rosszul esett, sírtam, teljesen odavoltam, hogy eddig sikerült, és most, az utolsónál elbuktam; ezt tragédiaként éltem át.- Mi következett a sikertelen felvételi után?- Az Attila utcában lakott Fejes Irénke néni, hozzá jártam zongorázni és éneket tanulni. Irénke az Állami Operaház énekeseit is korrepetálta és tanította; például a világhírű Wag- ner-énekes, Jovitzky József is járt hozzá. Ha délután 5 órakor volt az énekórám, én már 4 órakor ott voltam, és a többiekkel együtt skáláztam. így megtanultam azt is, amit nekik tanított. A sors mégis úgy hozta, hogy nem lettem operaénekes.- A forradalom előtti elégedetlenségből érzékeltetek valamit?- Egy tizenegy éves gyerek nem sokat tud a politikáról. Hallottam otthon suttogást a sztrájkokról, üzemek bezárásáról, letartóztatásokról, láttam röplapokat is, de gyerekként nem éreztem át ennek a komolyságát. Ha vendégek jöttek, szüleim olyan halkan beszéltek, hogy mi pusztán csak kíváncsiságból is hallgatóztunk, de a történéseket nem értettük, és nem is foglalkoztunk ezekkel a dolgokkal. Azt azonban nagyon is jól tudtuk, hogy bármi elhangzik otthon, arról nem szabad soha senkinek beszélni, mert elvihetik a szüleinket.- Találkoztál édesapáddal a börtönben?- Hét-nyolc hónapig nem is láthattam az apukámat. Mikor végre mégis meglátogathattuk, a börtön kórházában volt. A körmei lilásak voltak, hogy mitől, arról még ma is csak elképzeléseim vannak. Még egyszer voltam beszélőn nála. Ő nagyon örült nekünk, minket is felvidított, a szomorú hónapok után egy kicsit vidámabbak lettünk. Szöllősy Marianne (Folytatjuk) * Az eredeti interjú az Újpesti Helytörténeti Értesítő 2006/3. számában jelent meg.
