Újpest, 2006 (14. évfolyam, 1/331-20/350. szám)

2006-01-12 / 1. (331.) szám

Körutazás a mesterrel 2006. január 12. „Csodálatos műhely, ahol véső igazgat elvadult anyagot, prések, fűrészek és gyaluk formálnak akaratot és dühöt, ahol a hibából vidám forgácstűz lesz a kályhában, a tűz melege felderít és ragaszt: ahol a remény biztos siker, a moz­dulat nyugodt és egyenletes, a szenvedély állandóságot nemz, az indulat bi­zonyosságot szeret ki az anyagból... ” A ki nem ismeri közelebbről életpályáját, tán ki se találná, hogy a fenti szavak a magyar szín játszás legendájától, Latinovits Zoltántól szár­maznak, aki még asztalostanoncként töltött éveire emlékezve írta e sorokat. Az idézetet Vízer József asztalosmester ajánlotta figyelmembe. A Vízer név, nem túlzás, unikum szakmájában; olyasmi viszony­ban van ő a fával, mint az idézett Latinovits a szavakkal: pusztán használni őket, dobálózni velük szinte bárki tud, de hódolattal megmunkálni, lehán­tolva az önmagukban látszólag mit sem érő dirib- darabokról a felesleg forgácsát, s valódi alkotássá rakni össze azokat, arra csak nagyon kevés mester­ember képes. Hisz ahol a szakértelem és a hivatás iránti alázat egy fedél alatt élnek, csak abból a műhelyből kerülhetnek ki az igazi remekművek. Épp autójában ülünk, végigkalauzol Újpest kör­nyező utcáin. „Édesapám 1935-ben került fel Pestre, és itt nyitotta meg a műhelyét - mutat ki az ablakon a Tavasz utca magasságában. - Én pedig a Kassai utca 1.-ben születtem, 1941-ben. Már gyerekként is rengeteg időt töltöttem a műhelyben, volt alkalmam ellesni a különböző fogásokat.” Következő állomá­sunk az Istvántelki út, ide tervezik a Magyar Faipar Házát'. A szándék jó ideje érlelődik, Újpest Önkor­mányzata is már évekkel ezelőtt rendelkezésre bo­csátotta a telket, ám az érdemi rész csak nem akart elindulni - mostanáig. Nemrég ugyanis Mako- vecz Imre Kossuth-díjas építész vállalata elkészí­tette a konkrét terveket, s hamarosan maga az építkezés is elkezdőd­het. Újpest, az egykori „asztalosváros” valaha mintegy hétszáz aszta­losmesternek adott ott­hont, akik aztán az öt­venes években kényte­lenek voltak „nagy­üzemben” elhelyezked­ni, • s munkát vállalni például a helyi Iskola­bútor- és Sportszergyár­ban. Ma persze már azt is visszasírják, hisz be­zárt az is. A mester sza­vaiból mégis inkább az optimizmust hallom ki: „Nincs könnyű helyzet­ben a szakma, ez igaz. Ugyanakkor az utóbbi években igenis észreve­hető, hogy újra megnőtt a kereslet a tucattermé­kekkel szemben az igé­nyes, valódi kézműves­munkák iránt.” Piac tehát elvileg van, még ha egyelőre nem is az első lakásos fiatal házasok alkotják. Hanem például... „A portugál nagykövet eljött hozzám ide, Újpestre. Illetve jött volna, de nem találta meg a Kossuth utcát, ahol akkoriban állt a műhelyem. A térképek szerint nem létezett!” Az üzlet mindesetre megköttetett, ma pedig már a por­tugál mellett az olasz és az indonéz nagykövetséget is díszítik Vízer József munkái, hogy csak néhányat említsünk az illusztris megrendelők közül. A MAV- állomás közelében lévő egykori műhely után ha­ladunk tovább a villamossínek mentén, érintve a Kozma Lajos Faipari Szakközépiskolát, amelynek elődjénél annak idején Vízer úr is bizonyítványt szerzett róla, hogy érti a mesterségét. Ide később im­már vizsgáztatóként tért viszsza, az elmúlt időkben ugyanis már jórészt azzal foglalkozik, hogy tovább­adja a szakma szeretetét az utánpótlásnak. Sőt ennél kézzelfoghatóbb segítséget is kíván nyújtani a fiata­loknak. „De erről majd később essék szó...” Egyelőre elsuhanunk a Külvárosi kávéház díszesre faragott bejárati ajtaja és formás barna ablakpárkányai előtt. Ez tudniillik szintén Vízer József alkotása. „Nagyszerű érzés elmenni előtte nap mint nap, és látni a munkámat...” Újpesti kőrútunk a végéhez ér, Göd felé vesszük az irányt. Vízer úr ugyanis néhány éve kiköltözött ide, közelebb a természethez. Alig néhány szűk ut­cára a Dunától megmutatja nekem a Piarista Szak­munkásképző Iskolát, ahol egyéb kézműves mester­ségek mellett az asztalosszakmát is okítják: „Köz­benjártam, hogy írjanak róla az újságok. Ahogy lehetőségem van rá, segítem őket, hisz tudom, hogy itt minőségi képzés folyik, kis csoportokban, nem tö­megesen, úgy ugyanis nem lehet átadni ezt a mester­séget.” Házához érve belépünk az előtérbe, ahol mi más is fogadhatna, mint szerszámok, s készülő mun­kák kompozíciója. Mucó cica egyelőre gyanakodva néz, gyakorta fordulnak meg itt idegenek a gazdival, de azok mindig hoznak valami faanyagot: egy res­taurálásra szoruló komódot vagy egy lábát vesztett sakkasztalt. Vízer József épp egy utóbbira mutat „Megette a szú - fogja kezében a már szétmálló lábat -, nincs vele mit tenni, egy teljesen újat kell neki faragni. Persze egy hajszálpontosan ugyanolyat.” Beljebb invitál, begyújtja a kályhát, közben mesél: „Természetes volt, hogy követem az édesapámat, s az asztalosmesterséget tanulom ki. A kézművesség, úgy tűnik, benne van a vérünkben. A húgom, Júlia is faipari szakközépiskolában végzett! Remek kézü­gyességgel van megáldva, s azóta festőművész lett belőle. A balatoni tájakról készült művei csodálato­sak!” A háttérben időnként egy-egy nagyobbat pat­tog a tűz, amitől Mucó megijedt kissé, s nyávogva ugrik fel a heverőre, épp az említett testvér egy való­ban impozáns festménye alá. Vízer Júlia művei közt leginkább a csendéletek dominálnak, főként realista festményeiből a ’80-as évek eleje óta rendszeresen rendeznek kiállításokat, nem csak idehaza, de Bécs- ben is. Közben a tekintetem elkalandozik az emelet­re vezető, aprólékosan díszített lépcsőzeten. „Egy­szer kérdezte valaki, ki volt az a megátalkodott, aki nekiállt ezt egyenként kifaragni. Természetesen én!” A lépcső mellett a falon megakad a szemem azon az 1960-as keltezésű bizonyítványon, amely fennkölten hirdeti, hogy tulajdonosát „asztalosmesternek nyil­vánítjuk, így a mester megjelölést cégtábláján, nyomtatványain és hirdetésein jogosan használhat­ja”. Ma már ő maga is tagja az asztaloskamara mes­tervizsga-bizottságának, vagyis egészen testközelből érinti a fiatal asztalosok helyzete. Tényleg, hogy is volt az a pályakezdők támogatásával? „Egy alapít­vány létrehozását tervezem, amely arra lenne hiva­tott, hogy az iskolát frissen végzett, szakmát most kezdő fiatalemberek segítségére legyen. Hisz akár­hogy is emelkedik újra a szép műhelymunkák presz­tízse, azért tisztában vagyok vele, milyen nehéz helyzetben vannak, akik kilépnek az iskola kapuján a nagybetűs életbe.” „Felsöpröm a műhelyt, helyre kerülnek a szer­számok, mágnesre ragadnak az elgurult szögek - írta még Latinovits. - Este van. Feszülnek az izmok, az agy nyugodt. Mindennap tettünk valamit. ” Hanula Zsolt

Next

/
Thumbnails
Contents