Újpest, 2004 (12. évfolyam, 1/281-25/305. szám)
2004-02-26 / 4. (284.) szám
2004. február 26. LI I PEST ____ ________________________________13 2 800 tengeri mérföldes (5142 km) úton csak magunkra számíthatunk. Az óceánon jelentkező összes problémát helyben kell megoldani. Január 11-én elérkezett az indulás napja, három hét alatt szeretnénk átszelni az óceánt. Még egyszer, utoljára, átvizsgálunk mindent, kijelentkezünk Spanyolországból, és 16 órakor elhagyjuk a kikötőt. A szárazdokk mellett elhaladva, melyben egy orosz és egy karibi hajó karbantartása folyik, kiérünk a nyílt vízre. Újból az Atlanti-óceán habjait szeljük. Nagyot lélegzünk a párás, sós levegőből. Izgalommal gondolunk az előttünk álló napokra. Vajon mi vár ránk? Megússzuk ép bőrrel a kalandot? A szél északnyugati, 16 csomós, a hullámok 2- 2,5 méter magasak, a hajó sebessége 5-6 csomó. 12-én megpillantjuk a Tenerife délnyugati oldalán fekvő Rasca-fokot, majd 260 fokos irányt tartva 16 órakor elhagyjuk a Kanári-szigetek utolsó tagját, Hierrót és Pta. de Orchilla világítótornyát. Az Orchilla-fokról a felfedezések kora előtt azt tartották, hogy itt van a világ vége. Eltűnődöm: igen nagy bátorságra volt szükségük a régi hajósoknak, hogy nekivágjanak az útnak úgy, hogy nem voltak térképeik, és azt, hogy a föld gömbölyű, csak sejtették. Január 13-án a szél iránya északkeletire változik, így negyedszélben hajózunk. Úgy döntünk, hogy kockáztatunk: a rövidebb utat választjuk. Kialakul a napirendünk: 4 óránként őrségváltás, navigáció, főzés. Sajnos édesvízkészítő berendezésünk nincs (a kb. 2000 dolláros berendezés a költségvetésbe már nem fért bele), így a mosakodás legegyszerűbb módját választjuk: vödörrel merünk vizet az óceánból, azzal öntjük le egymást. Január 16-án a szél egyre gyengül. 600 mérföldet tettünk meg az előttünk álló 2800-ból. A hullámzás hatására a vitorlák idegesítően csapkodnak, ezért bevonjuk azokat, és motorral haladunk tovább. Január 18-a. Három napja motorral haladunk. Bekövetkezett az, amit az Ocean Crossing Guide mint lehetőséget megjósolt, a szél leállt. Kockáztattunk: a rövidebb útvonalat választottuk, és vesztettünk. Nincs más választásunk, üzemanyagkészletünk erősen fogy, ezért délnek, 190 fokos útirányba fordítjuk a hajót. 19-én végre elérjük a passzátszelek övezetét, először gyengébb, majd fokozatosan erősebb keleti szél fúj. Január 25-én pillangózva (pillangózás: a két vitorla a lepke szárnyaihoz hasonlóan áll, innen származik az elnevezés), két génuával vitorlázunk, amikor hangos csattanással eltörik a spi- nakkérbaum. Levonjuk az egyik génuát, és a nagyvitorlát húzzuk fel helyette. 26-át a mindennapos teendők mellett az eltörött baum javítására szánjuk. Estére sikerült a vereteket átszerelni, sajnos a hossza kb. 1,5 méterrel kevesebb lett. János Tenerifén vásárolt pecabotjá- val próbál halat fogni, kevés sikerrel. Úgy látszik, a színes gumicsali nem ízlik eléggé a halaknak. Néha repülőhalrajok ugranak ki a vízből, hogy azután 25-30 méternyi vitorlázás után újból a vízbe csapódjanak. Egyesek olyan rutinra tettek már szert, hogy a hullámok tetejét érintve, arról lepattanva kétszer-háromszor is megismétlik ezt a mutatványt. Az ügyetlenebb- je a fedélzetre pottyan, és a tepsiben végzi. Finom húsúak, ízletesek, felfrissítik az étrendünket. A repülőhalhoz fűződik a következő élményem: már bőven az Atlanti-óceán közepén jártunk, amikor az éjszakai őrségben rám került a sor. Éjfél már elmúlt, az égbolt borús volt, az orrunk hegyéig sem láttunk el. Hajónk 6 csomós sebességgel, hátszéllel haladt a hullámok között. Az útirányt tartva álltam a kormánykeréknél, gondolataim csapongtak az otthon, az óceán és úti célunk, St. Lucia között. A sötétség ellenére végtelen béke érzése vett körül. Békés, elmélázó hangulatomnak egyszer csak egy a hátam közepére mért ökölcsapás vetett véget. Ijedtemben gondolatok tucatjai villantak át rajtam, miközben döbbenten markoltam a kormányt. Ki vágott hátba az éjszaka és az óceán közepén? Társaim nem tréfálhattak meg, hiszen ők lenn, a kajütben alszanak. Talán elszabadult a hátam mögött valamilyen szerelvény? Nem, ez sem lehetséges, döntöttem el. Lehet, hogy valamilyen mélytengeri szörny nyúlt ki csápjaival, vagy talán Poszeidónt, a tenger istenét sértettük meg valamivel, és ő vágott hátba? - szabadult el a fantáziám. Csak nem leszek én is babonás, mint a régmúlt tengerészei? Gondolatmenetemből a kokpitből hallatszó csapkodás zaja zökkentett ki. Felvettem mindig kéznél lévő zseblámpámat, és a zajforrás irányába világítottam. A fénykévében valamilyen kékes fényben tündöklő, hatalmas szemű szörnyeteg vergődött a hajó padlózatán, újabb, nem kis riadalmat okozva. Tüzetesebb vizsgálat után kiderült, hogy a tettes egy jókora repülőhal volt. Bosszút álltunk a „támadásért”: ő is a tepsiben fejezte be pályafutását. Január 28-án számításaink szerint még kb. 700 mérföld volt hátra St. Luciáig (8,5 csomós sebességgel pillangózva szelte a Viktoria a habokat. Esti szürkületkor olyan élményben volt részünk, amely megdobogtatta mindannyiunk szívét: délnyugaton a horizont felett kb. 30 fokkal megpillantjuk a Dél Keresztjét, ifjúsági kalandregényeink hőseinek iránytűjét! Február 2-án tekintetünk a látóhatárt kémleli, még 40 mérföldünk van hátra St. Luciáig. Meglepetésünkre barátságosan integető halászokkal találkozunk, akik el-eltünedeznek alig 6 méteres csónakjukkal a 4 méter magas hullámok között. 12 órakor felhúzzuk a sárga jelzőlobogót, a Q lobogót: a parti őrségnek jelzünk vele, átléptük a határvizet, hajónk járványmentes, és szabad közlekedést kérünk. A St. Lucia csatornán áthajózva 16.30-kor érjük el a kikötő, Rodnay Bay bejáratát. Figyelnünk kell a bójázási rendszer megváltozására, amely itt fordítottja az európainak. VHF-rádión bejelentkezünk a marinába, 17 óra 15 perckor, 2961 mérföld és 21 nap után kikötünk a mólónál, és kiszállunk a hajóról. A hónom alatt az iratokkal, a lábam alatt enyhén „imbolygó” szárazföldön széles matrózléptekkel megyek a hajót és a személyzetet beléptetni St. Luciára. ■(folytatjuk) Idilli környezet * A‘' ' _______* A törött alkatrész