Újpest, 2004 (12. évfolyam, 1/281-25/305. szám)
2004-11-11 / 22. (302.) szám
4 2004. november 11. 1956. október 23-a üzenetéről T? gyetemisták tüntettek, a gyárakban sztrájk, 1-j az iskolák zárva, kitört az „ellenforradalom”, harsogta a rádió! Apu arra gondolt, amíg van áru, eladja, nem lehetett előre tudni semmit! Az üzletet csak félig nyitotta meg, nem tudta, meddig lehet árusítani. A Váci út 37.-ben laktunk. Az orosz csapatok megkezdik a bevonulást hazánkba, recsegte a rádió! A Muki utcába és a kapunkba helyezték el fegyvereiket a fiatalok, azzal az elszánt szándékkal, hogy az éjszaka Vác felől bevonuló orosz tankokat megtámadják. A nap folyamán fekhelyeket, élelmet, vizet hordtak le a felnőttek a légópincébe. Az éjszaka egyszer csak morajlás, dübörgés, borzasztó lövöldözés kezdődött. Puskaropogás, a tankokból kilőtt lövedékek dübörgő, süvítő, őrjítő hangja zengett az éjszakában. Fölöttünk olyan volt, mintha a föld vad vágtába fogott volna! A pincében az egy szál dróton lógó égő pislogott, és elaludt. Sötétség borult a pincére! Csendben vártuk, mi fog következni. Azután megszűnt a lövöldözés, elindultak a tankok Pest felé, és a föld fölöttünk újra kétségbeesett táncát járta! Borzasztó látvány volt számomra, megrázó élmény. Akkor még nem tudtam, hogy a családomnak lesz még ennél rosszabb is! A fivérem, aki akkor 19 éves volt, már napok óta nem volt otthon. Apukám azt hallotta, hogy a Jogtudományi Egyetemen látták. Apám elindult a fiát megkeresni! Nem volt könnyű! Pesten sok helyen tankok álltak. Kapualjról kapualjra futva, kúszva, végül bejutott valahogy az épületbe. Az ott lévő fiataloktól érdeklődött, hogy látták-e a fiát, a fényképét mutatva. Bolyongott az épületben, míg végül a konyhához keveredett, és ott egy fiatal hölgy a fényképről felismerte a testvéremet. És egyszer csak tényleg megérkezett, Maiéter Pál társaságában. És amikor a bátyám meglátta apukámat, döbbenten kérdezte: „Apuka, te hogy kerülsz ide? az életed veszélyben van!” Apukám majdnem sírva mondta: „Kisfiam, és a tied? Gyere velem haza!” - kérte őt! „Apuka, én most nem mehetek” - mondta a bátyám. Mint később kiderült, Maiéter Pál kiválasztotta maga mellé többek között őt is. Egy „csendes” napon apu bement az üzletbe, még volt néhány karton Liga margarin. Csak az üzlet ajtaja volt nyitva, és egyszer csak megjelent egy orosz katona csőre töltött fegyverrel. Arra volt kíváncsi, hogy mi történik, három négy vevő volt jelen. Miután látta, hogy őket nem fenyegeti veszély, fegyvernek hyoma sincs, engedélyezte az árusítást. Alighogy a katona elment, apu is kezdte sürgetni a vevőit, puskaropogásra lettek figyelmesek. Apu gyorsan beriglizte belülről a fabódé ajtaját, és a benn lévő pár vevőt a jégszekrénybe. Jég és hús nem volt benne, és a vastag fal megvédte őket a feléjük süvítő golyózáportól. Azok a vevők ezt az esetet még sokáig emlegették. A testvéremről napokig nem hallottunk semmit, és egyszer csak betoppant. Azt mondta, csomagoljunk gyorsan, Maiéter Pált elvitték az oroszok, biztos ő is sorra kerül, induljunk el nyugatra, amíg nem késő! Apám falfehérré vált, járkált a lakásban fel s alá. Ilyennek én még nem láttam őt. Felindultság, tehetetlenség, bánat, düh volt jellemző arra, ahogy akkor láttam! Egy kis idő múlva megszólalt: „Én nem tudom elhagyni a hazámat! Te se menj, Lalikám, elbújtatlak úgy, hogy nem talál meg senki” - mondta szinte könyörgöm De az én testvéremnek nem volt maradása. Évekig nem hallottunk semmi hírt róla. Szegény apám, hogy bírta ki? Vasárnaponként hallgattuk az „Üzenetek a távolból”-t, de az én testvérem nem adott életjelt magáról. Nem mert jelentkezni. Később tudtuk meg, hogy akik utánuk menekültek, a St. Pölten-i lágerben azt mondták, hogy az otthon maradottakon torolják meg a történteket. A testvérem nem használt fegyvert. Apámat többször bevitték, faggatták a testvérem felől, tudtuk, hogy abba rokkant bele. Most már tudom, hogy szegény apám olyan dolgok miatt szenvedett, amiről nem tehetett. Apám az Antal- bolt vezetője volt, tisztességgel dolgozott egész a nyugdíjazásáig! Közben én is felnőttem. Nagyon sok kudarc ért, nem volt elég, hogy osztályidegenként jöttem világra, egy ellenforradalmár, egy disszidens hozzátartozója voltam. Az életrajzból nem lehetett kihagyni, sok helyről eltanácsoltak! Apámat borzasztóan bántotta, hát soha nem lesz vége?! Nem volt mit tenni, dolgoztam, ahol munkát kaptam. Teltek az évek, férjhez mentem. Megérkeztek a gyermekeim, édesapám imádott unokái. A testvérem soha többé nem jött haza, ők nem láthatták viszont egymást. Amilyen csendben élt apám, 2002-ben, 90 éves korában olyan csendesen távozott. Sajnos, szinte egyszerre veszítettem el imádott édesapámat ésjivéremet, aki pár hónap múlva követte! desapámat a Megyeri temetőben helyeztük örök nyugalomra, a fivérem messze, idegen földben nyugszik, Torontóban. A Váci úti ház sincs meg rég, már csak a lelkemben él a sok emlék, a múlt. dr. Vasvári Jenőné, született Farkas Mária Hatvan éve történt Az elmúlt hónapokban több esetben megemlékeztek a 60 évvel ezelőtt történt szomorú eseményekről. Én a Margit híd 1944. november 4- én, szombaton 13 óra 45 perckor történt felrobbantásáról tennék említést. A hídon igen nagy gyalogos- és gépjárműforgalom volt. A villamosok túlzsúfoltan közlekedtek. Én egy 18 éves, fekete hajú, líceumban tanuló leánynak köszönhetem az életemet, aki lebeszélt arról, hogy egy lábbal az alsó lépcsőn utazzak a villamoson. Alig kezdtük újból beszélgetésünket, amikor bekövetkezett a robbanás. Villamos, gépkocsik, illetve emberek százai lettek áldozatai a szomorú, eseménynek. Hamarosan igen nagy létszámú magyar-német rendfenntartó egységek érkeztek a környékre. Én óvatosan eltűntem, mivel abban az időben katonaszökevényként tengettem az életem. Később szovjet fogságba kerültem. A fogságból tífuszbetegség után, 37 kg-ra lefogyva bocsátottak el. Hazakerülésem után, 1946 tavaszán, amikor kicsit javult az egészségi állapotom, felkerestem menyasszonyjelöltemet. A fiatalasszony közölte velem, hogy férjhez ment, mivel 7 hónapos állapotos volt, és felőlem hónapok óta nem kapott hirt. A találkozásunk során értesültem a másik szomorú hírről. Az életemet megmentő 18 éves leány Budapest ostroma alkalmával, édesapjával együtt elhalálozott. Később sikerült találkoznom a leány édesanyjával, aki részletesen tudott a megmentésemről. Beszélgetésünket a tragikus családi események miatt rövid idő alatt befejeztem. 1994 novemberében szerettem volna az 50 éves évfordulóról megemlékezni. Tervem nem sikerült, mert feleségem ekkor már súlyos beteg volt, és 1994. december 26-án, 13 óra 45 perckor az Árpád Kórházban elhalálozott. A történet legyen tanulságos szemelvény egy 82. életévében járó ember két évéről 1944 novemberétől 1946 nyaráig. A háború rengeteg áldozattal, családi tragédiával és szenvedéssel jár. Az óm ketyeg, / Az idő múlik, / Az emlékek maradnak. Csák Boldizsár Sportolókra emlékezünk A Magyar Kézilabda Szövetség elnöksége öt évvel ezelőtt hívta életre az emlékbizottságot, amely feladatául kapta többek között - a már elhunyt - volt válogatott és világversenyeken érmet nyert kézilabdások sírjának felderítését. Fővárosi temetőkben és az ország több helyén kutattuk fel őket. Nem egy esetben a hozzátartozókkal is sikerült kapcsolatot teremteni, így már negyedik éve, hogy halottak napja előtt a szövetség nevében koszorút helyezünk el kiválóságaink sírján. Az emlékbizottság találkozókat szervez idősebb válogatott játékosoknak, nyilvántartásokat vezet, közreműködik az elhalálozottak temetésén. A volt válogatott kézilabdás játékosok közül a Megyeri úti temetőben nyugszik: Bárfay Jenőné (az 1949-es világbajnok csapat tagja), Molnár Mária (az 1949-es világbajnok csapat tagja), Jóna Magda (az 1965-ös világbajnok csapat tagja), Cziráki Ferenc (az 1938-as vb-bronzérmes csapat tagja, aki az UTE csapatának játékosa, majd edzője és szövetségi kapitánya is volt). Sírjukra október 28-án elhelyeztük a kegyelet virágait. Suti Endre, az emlékbizottság elnöke
