Újpest, 2004 (12. évfolyam, 1/281-25/305. szám)
2004-10-28 / 21. (301.) szám
2004. október 28. ÍJ PEST (folytatás az 1. oldalról) akarattal lettünk megajándékozva. Sajátos természetünk szüntelenül az alapvető szellemi értékek felé tör: az igaz, a jó és a szép felé. Szükségünk van ideálra, eszményképre. A forradalom ezen értékek elfojtása miatt robbant ki elemi erővel. Az idegen, elnyomó hatalom saját eszmerendszerét akarta ránk kényszeríteni. Az elvárásait hűségesen kiszolgáló magyar pártvezetők kemény diktatúrát vezettek be. A világháború pusztításai után lassan gazdaságilag is éledező nemzet polgárait az első évek után ismét a megélhetési gondok nyomasztották. A munkások reálbére 1952-ben 20%-kal lett alacsonyabb, mint 1949-ben volt. A különböző kötelező elvonások, békekölcsönök további 10-15% elvonást eredményeztek az amúgy is szűkös évi jövedelemből. De nem volt különb a helyzet falun sem. A példakép itt is, mint az egész országban a Szovjetunió volt. Az ottani kolhozrendszert akarták nálunk is megvalósítani. Cél volt, hogy az ország szántóterületének nagy része termelőszövetkezeti tulajdonban legyen. Megindult itt is az osztályharc. 1949-ben már 47 000 gazdát nyilvánítottak kulákká, akiknek viselniük kellett ennek megalázó következményeit is. Az 1951-1953-as években rendkívüli elkeseredés volt falun: a parasztok ezrével és tízezrével hagyták ott a földet, hogy minimális megélhetésüket a városokban, alacsony rendű munkával biztosítsák. Később a gyökértelenség érzése tovább nehezítette sorsukat. A következmény az lett, hogy az ország szántóterületének több mint 10 százaléka, csaknem egymillió hold hevert megműveletlenül, azaz parlagon. Az újabb háborúval való szüntelen fenyegetés miatt 1951-ben a nemzeti jövedelem 20%-át fordították hadi kiadásokra. Az Államvédelmi Hatóság is tevékeny volt. Négy év alatt több mint egymillió ember ellen tettek feljelentést és indítottak vizsgálatot. A feljelentett személyek 45%-a ellen hoztak elmarasztaló ítéletet. Ezek között nagyobb számban a dolgozó parasztok voltak, a nem megfelelő beszolgáltatások miatt. Elmondható, hogy évente átlagosan több mint 100 000 ember került zár alá. Az emberek nem tudtak, nem voltak képesek a régi rend szerint élni, és a párt vezetői vezetni. A hazug értékrend diktatórikus érvényesítése, a szellemi, lelki gúzsbakötöttség nyomasztó lett. El akarták fogadtatni a hazugságot igazságnak, a hosszat jónak és a rútat szépnek. Elemi erővel szakadtak fel a gátak. Nagyfokú nemzeti összefogás jött létre. Az ifjúság betelt az istente- lenség szörnyű ürességével, a jelszavak csa- tornalevével, a hazugság emészthetetlen maszlagjával, nekiment Dávid a hatalmas Góliátnak. Meg akarta fordítani a történelmet eszméletlen céltudatossággal: élni vagy halni. Az erkölcs forradalma is volt ez. Nem tűrhette tovább a nemzet, hogy a szépre, jóra, igazra törő vágyait szűk mederbe tereljék. Mivel? Az emberi méltóság meggyalázásával. A fizikai lét megvonásával, a lélek és a szív kegyetlen gyötrésével, nemzeti ünnepeink, a múlt iránti tiszteletünk gátlásával. Eltorzították jelképeinket, címerünket, zászlónkat. „Nem érti ezt az a sok ember, Mi áradt itt meg, mint tenger?" Nem tudhatom, másnak mit jelent ez az ünnep. Nekem, és hiszem, még sokaknak az ifjúságunkat. ’56 - mondhatjuk - még ma sincs a helyén. Hallottam sajnos olyat is, hogy akkor fogunk majd tisztán látni, ha ez a nemzedék kipusztul. Akkor majd józanul tudunk mérlegelni, hogy mi is volt '56-ban. 1956 után más értelmet nyertek nemzeti imádságaink is. A Himnusz számomra már nem azt jelenti, mint előtte. A Szózat már nem úgy cseng, mint ’56 előtt. Szilárdabb lett a reményem: „Az nem lehet, hogy ész, erő, / És oly szent akarat / Hiába sorvadozzanak / Egy átoksúly alatt. / Még jőni kell, még főni fog / Egy jobb kor, mely után / Buzgó imádság epedez / Száz ezrek ajakán. ” A legnagyobb és legigazabb forradalom és szabadságharc volt ez a huszadik században. Az egész világon, ha nem is tudják, hogy Magyar- országnak mi volt a történelmi szerepe, de ha Gyertyagyújtás és virág a mártírok emlékére: Hornyák Tibor és Vanyek Antal ’56-ról van szó, azt tudják. Ismerik országunk népének a függetlenségért, az igazságos jogrendért, a demokráciáért, a tisztes emberi életért vívott hősies küzdelmét. Harmadéves orvostanhallgató voltam akkor. Huszonkét évesen már értékelni tudtam, látóköröm korlátáihoz mérten, a történelmi eseményeket, az írószövetségből jövő híreket. 23-án délelőtt bementünk az egyetemre. A professzorok, egyetértve az ifjúság törekvésével, az előadásokon való részvétel alól felmentést adtak. (Talán a márciusi ifjakkal történt hasonló.) Délután a zsúfolásig telt egyetemi kertben gyülekeztünk, és hosszan vártuk a belügyminiszteri engedélyt a békés felvonuláshoz. Éreztük, hogy benne vagyunk a történelemben, és talán formálhatjuk is azt. A gyülekezési tilalmat végül feloldották, és mi elindulhattunk nemzeti zászlóinkkal a Petőfi- szoborhoz, majd a Bem térre. Innen már a műszaki egyetemistákkal és sok tízezer fiatallal együtt vonultunk az Országház elé. Életre szóló lelki élményem maradt ez az októberi alkonyat. Az öntudatra ébredő nemzet if- jai hittel, felemelt tekintettel zengtük nemzeti imáinkat. A Nemzeti Dal is más értelmet nyert ott: „A magyar név megint szép lesz, / Méltó régi nagy híréhez; / Mit rákentek a századok, / Lemossuk a gyalázatot!" „A magyarok istenére / Esküszünk,...” Azon az estén, éjszakán ledöntötték a bálványt. Bármilyen nagyra is emelkedett Sztálin generalisszimusz szobra, végül a porba hullt. Gerő, a pártvezér, rádiószózatában sértőn becsmérelte a népet. Ott eldördültek az első lövések. (folytatás a 4. oldalon) Emlékezők a Trombita téren
