Újpest, 2004 (12. évfolyam, 1/281-25/305. szám)
2004-04-22 / 8. (288.) szám
2004. április 22. reskedelmi központjává, az áruk nemzetközi elosztóhelyévé váljék. A pezsgés újra megindult, de még mindig nagy a nyomor, és a turistákat is veszélyeztető bűnözés. Sajnálatos módon magam is tapasztaltam, hogy a hivatalok sem mentesek a korrupciótól. Ügyintézés közben, amikor az egyik irodából a másikba zarándokoltam, az egyik tisztviselő, aki előzékenyen elkísért, mutatva az utat, 50 dollárt kért tőlem. Itt a karácsony, a feleségem és a gyermekem a csatorna másik oldalán, kórházban van, nem tudom meglátogatni őket, mondta. Végül elfogadta az éppen nálam levő 5 dollár készpénzt, majd udvariasan elköszönve távozott. Terveim szerint még karácsony előtt át akartam kelni a csatornán, de addig még számos tennivaló várt rám. Az átkelésre vonatkozó szabályok szerint a hajót még fel kellett méretni, négy helyi „kötélmunkás” félfogadását írták elő (mivel egyedül voltam), és időpontot kellett egyeztetni a hivatal által kirendelt pilottal. Az előírások szerint csak kalauz kíséretével lehetett az utat megtenni. (folytatjuk) fok, a hajó sebessége 6-7 csomó között változik. Délután 6-kor lefeküdtem egy kicsit pihenni. Rövid álmomból arra ébredek, hogy a hajó felborult, és minden mozdítható tárgy a nyakamba repült. Mindenhonnan folyik be a víz, a mennyezeti szellőzőnyílásokból, a nyitva hagyott ablakokból. Felugrok, kinézek a kokpitba: kint is térdig áll a víz. A hajót közben a tőkesúly visszabillenti függőleges helyzetébe. A kormányhoz állok, átveszem az irányítását az autopilottól. A hajó ismét biztonságosan halad. Közben rekonstruálom az eseményeket: arra a megállapításra jutok, hogy a hatméteres hullámok, utolérve a Viktóriát, fokozatosan eltérítették eredeti útirányától a hajót. Végül egy hatalmas hullám oldalba kapva felborította. Bent csurom víz minden, a befolyt víz kiszivattyúzása után kiteregetem az elázott térképeket, ruhákat száradni. December 15. Már csak mintegy 50 mérföldre vagyok a Panama-csatorna karib-tengeri kapujától, Colóntól. A hajóforgalom sűrűsödik, kinn a kokpitban alszom, negyedórái alvás után körülnézek, majd újabb negyed óra alvás következik. Délután 3-kor elérem a bejárat, hullámtörő gátakkal védett kapuját. Rádión bejelentkezem a Port Controlnál. Miután megkapom az engedélyt, behajózom a gátak között, és 17 órakor lehorgonyzóm Port Colón előtt. Colón az ország második legnagyobb városa, jelenleg mintegy 90 000 lakosa van. Az a lapos, másfél-két kilométer átmérőjű földterület, amelyen a belváros fekszik, eredetileg sziget volt, csak a kikötő és a vasút feltöltési munkái kapcsolták később a szárazföldhöz. A szegényes kikötőhely 1849-ben indult rohamos fejlődésnek, amikor megjelentek a kaliforniai aranymezőkre igyekvő úgynevezett „forty-nine-erek” (negyvenkilencesek) . Egy élelmes amerikai üzletember, John Aspinwall rájött, hogy óriási hasznot hoznak itteni befektetései. Raktárakat, szállodákat építtetett, rövid idő alatt tízezer lakosú város született, mely kezdetben Aspinwall nevét viselte. Amikor 1849-ben megkezdődött a vasútépítés, a karib-tengeri szigetekről a néger munkások ezreit szerződtették. A vasútvonal elkészülte (1853) után még jobban felgyorsult a város fejlődése, mivel a forgalom a földhídon keresztül óriási méretűvé duzzadt. (Ennek emlékei a romos raktárházak és a hatalmas kiterjedésű pályaudvar.) A csatornaépítés szintén növelte a város szerepét, de a csatorna megnyitása után zuhanásszerű visszaesés következett be. Megszűnt ugyanis az áruk kirakása, a hajók megállás nélkül haladtak el Colón előtt. A város lakói munka és kereset nélkül maradtak, a tespedés és nyomorúság évtizedei következtek. A második világháború után az amerikai kormány úgy próbált segíteni Colónon, hogy vámmentes kikötővé nyilvánította. Az úgynevezett szabad zónában modern raktárházakat építettek, hogy Colón Közép-Amerika keA kapitány és vendégei a Viktórián Curacao hídja ..: Í
