Újpest, 2004 (12. évfolyam, 1/281-25/305. szám)

2004-03-25 / 6. (286.) szám

Dr. Derce Tamás polgármester ünnepi beszéde

„Mert ki szülőföldjét úgy szereti...”

V_______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

2004.március 25. ( jj PF,£JT

______________________________________~L

„

Mert ki szülőföldjét úgy szereti, ahogy mást nem, és messze a földkerekség többi országa elé helyezi, akként minden ember szívből tudni vágyja, hogy övéi, honfitársai miként éltek, hogyha jeles és emlékezetes dolgot lát, azt kövesse, ha pedig valami balul történtet lát, attól bölcsen óvakodjék. ”

Több mint ötszáz évvel ezelőtt íródtak le ezek a sorok Budán, Hess András tollából. Hogy is kezdte: „Mert ki szülőföldjét úgy szereti, ahogy mást nem, és messze a földkerekség többi országa elé helyezi... ”

A VILÁG TÁN LEGGAZDAGABB ORSZÁGA Magyarország. Alig van még egy olyan ország a világon, mely oly sokszor ragadt volna fegyvert szabadságáért, mint a magyarok, s ezért mikor emlékezni akarunk, sajnos van miből válogatni. És sokszor kellett fegyvert ragadni, mert küzdelmeink rendre elbuktak. Történelmünk nem más, mint egy véres dráma, amelyben a jó rendre elbukik. Évszázadokon átívelő, folyamatosan játszott, kétszereplős abszurd dráma a Bánk bán, egy olyan dráma, amelyben csak Biberachok és Tiborcok szerepelnek, s amely drámában Biberach mindig, főnixmadárként újra és újra életre kel, hogy házainkra törve elrabolja mindazt, ami nekünk fontos, ami nekünk szent.

MI IS AZ A SZABADSÁG, amelyért mindig és mindig, megtorlások és gyilkosságok ellenére, gazdag és szegény, fejedelem és egyszerű hajdú-katona, nemes és polgár, akár az életét is feláldozva, a múlt kudarcai ellenére harcba indult az országot megnyomorítók ellen?

A szabadság nem más, mint a választás lehetősége. Az ember azon elidegeníthetetlen joga, hogy maga döntsön a saját sorsa felett, mások által nem korlátozott módon, és mások jogának sérelme nélkül.

MÉG NINCS IS TIZENÖT ÉVE, hogy szabadságunkat visszanyertük. De mintha mostanában elfeledkeztünk volna arról, amit másfél évtizeddel ezelőtt még pontosan tudtunk, hogy meddig terjed a szabadság, s meddig a szolgaság, s a figyelők miatt még beszélni, egymást meghallgatni sem lehetett sokszor. Hangunkkal együtt az emlékezést is elvesztettük volna, ha a feledés ugyanúgy rajtunk múlnék, mint a hallgatás. És melyikünk gondolta volna, hogy hamarosan megérjük azt a kort, melyben azt gondolhatjuk, amit akarunk, s azt cselekedhetjük, amit gondolunk. De az emberi emlékezet rövid. A közvetlen múltunkat, mely édes szülőanyja jelenünknek, nem akarjuk tudomásul venni, s ezért a

jelenünket sem tudjuk megérteni, s arra csak mint egy torzszülöttre bámulunk. De a múlt, annak terhes hordozói rémültére, mindig vissza- és visszafecseg, sárba rántva a halandót, aki az Olümposzra, az istenek közé vágyik halhatatlanságot követelve magának.

„Mert ki szülőföldjét úgy szereti, ahogy mást nem, és messze a földkerekség többi országa elé helyezi...”

Amikor a másfél évszázaddal ezelőtti szabadságharcunkról emlékezünk, lehetetlen nem gondolni és beszélni a Nyugathoz való csatlakozásról. Lassan egy évtizede már, hogy ahol lehetett és ahol lehet, elmondtam és elmondom: méltatlan lenne, ha Magyarország az európai közös házba a cselédlépcsőn osonna be. Mert történelmünk, kultúránk, a tudományt képviselő szellemi alkotóink, művészeink adtak annyit a világnak, mely jogosulttá tesz minket a méltó fogadtatásra. De ha megvetéssel tekintünk magunkra, ha ismét a bűnös nép képzetét sulykoljuk magunkról magunknak és a világnak, ha a kiadott jelszó itthon és külföldön az, hogy „Merjünk kicsik lenni”, a cselédlépcső ajtaja is becsapódik előttünk, s csak a kazánházban, kegyelemből, a fűtő ócska, rongyos vackán húzhatjuk meg magunkat, amikor az éppen szabadnapos.

SZABADNAK LENNI ANNYIT JELENT, hogy az ember önmaga dönthet saját sorsáról, belső korlátái között. De mennyire tud szabadon dönteni az, akinek minden napja a puszta létért folyó harcban telik? És attól, aki ilyen helyzetben van, elvárható-e, hogy a hazája iránti szeretet különös érzése hassa át március idusán?

Sokan voltunk 1990-ben, kik úgy hittük, s abban reménykedtünk, végre olyan világ következik erre a meggyötört, százszor kifosztott és megalázott, ezerszer megerőszakolt és meg- becstelenített országra, amelyben mindennek a mércéje a tudás, a tehetség, a rátermettség. Az ország az eladósodás, az elavult és már semmire sem jó gazdasági rendszer miatt a földön kiütve hevert. Eltelt tizennégy év, s az ország adóssága ma több, mint 1990-ben. Kifosztva, mindent eladva, egy elavult pénzügyi rendszerrel állunk- Európa kapujában. A portás mindjárt beszalad, hogy lukas nadrágunk helyett legalább egy fokozottat húzzunk fel. A rendszer- váltó politikai elit többsége megbukott. Megbukott, mert a történelem által felkínált lehetőséget nem volt képes helyesen megragadni. Megbukott, mert ma az ország reménytelenebb helyzetben van, mint 1990-ben. Megbukott, mert a hogyan továbbra nem volt és jelenleg sincs elképzelése. Megbukott, mert tehetségte- lensége oly fokú, hogy az már a bűncselekmény kategóriájának határát súrolja. Megbukott, mert túlélte önmagát, mert nem merte és nem tudta azokat a szükségszerű lépéseket felismerni és megtenni, melyeket a történelem megkövetelt.

„Mert ki szülőföldjét úgy szereti, ahogy mást nem... ”

A történelem mindig ismétli önmagát. Az 1848- as szabadságharc leverését a diktatúra követte, megtorlással, a szabad gondolatok elfojtásával, a hazaszeretet minden megnyilvánulásával való azonnali, kíméletlen leszámolással. Az 1956- os szabadságharc leverését a diktatúra követte, megtorlással, a szabad gondolatok elfojtásával, a hazaszeretet minden megnyilvánulásával való azonnali, kíméletlen leszámolással.

FERENC JÓZSEF DIKTATÚRÁJA MEGBUKOTT, mert a birodalom anakronisztikus berendezkedése kezelhetetlen gazdasági csődöt eredményezett. A szovjet diktatúra megbukott, mert a birodalom anakronisztikus berendezkedése kezelhetetlen gazdasági csődöt eredményezett. Ugye milyen döbbenetes azonosságok? De hogyan tovább?

1867-et az ország soha nem látott, a mai életünket is pozitívan meghatározó fellendülés követte. A diktatúra kiszolgálói eltűntek a történelem süllyesztőjében. A történészeken kívül ugyan ki emlékszik Apponyi Györgyre, (folytatás a 8. oldalon)