Űjpest, 2003 (11. évfolyam, 1/256-18/280. szám)

2003-12-18 / 18. (280.) szám

„Sorsszerűén kerültem Újpestre"

Karácsonyi beszélgetés Szörényi Leventével

„A nagy generáció” emblematikus figurája. Rajongótábora riportokból, könyvekből és legendává nemesedett sztorikból az énekes-muzsikus-zene- szerző eddigi pályáját, valamint számos titkát ismeri. Amiről azonban lapunk olvasóinak mesélt - régészetről, borászatról, egy készülő operáról -, sokak számára új oldaláról mutatja be a hazai rocktörténet meghatározó személyiségét. Beszélgetésünk első témája Újpest, hiszen Szörényi Levente 1963-ban a Könyves Kálmán Gimnáziumban érettségizett.- Sokan felkapták a fejüket, amikor ez év májusában részt vett a gimnázium emlék- tábla-avató ünnepségén. Az iskola aulájában- márványba vésve - immár az ön neve is olvasható a legmagasabb állami kitüntetésben, a Kossuth-díjban részesült egykori Könyves-diákok között. Személyes látogatása arra enged következtetni, hogy szívesen emlékszik vissza az Újpesten töltött néhány esztendőre...- Nagyon furcsa állapot, amikor az ember a saját nevét márványba vésett arany betűkkel írva látja. Elgondolkoztat a pillanat, hiszen töb- bé-kevésbé megszoktam a sikert, a szeretetet. Csöppet sem akarok ünneprontó lenni, de a márványtábla, rajta a nevemmel, engem mégis a majdani sírkövemre emlékeztet. Gimnazistaként - úgy érzem - sorsszerűén kerültem Újpestre. Családunk a Visegrádi utcában lakott. 1956 őszén szüléink az angyalföldi miliőből vittek át minket Szabolcs testvéremmel először Szobra, a fővárosi intézetbe, majd a váci gimnáziűmba. A második tanév végén azonban hónom alá vettem a bizonyítványomat, és hazamentem. Akkoriban már izgatott, hogy Pesten szerveződni kezdtek a kisebb zenekarok. Ettől persze még nem feltétlenül kellett volna visszaköltöznöm, de halálosan untam Vácot, ahol nem történt semmi. Ezt követően egy fantasztikus nyarat töltöttem a Balatonnál, majd nyár végén közöltem apámmal, hogy fogalmam sincs, hol kezdem el ősszel a harmadik osztályt. Mindezt nem mertem a nyár elején bejelenteni, mert akkor rábeszélt volna, hogy menjek vissza Vácra. Apám - pedagógus lévén - segített; így kerültem Újpestre.

A beszélgetés elején azért mondtam, hogy e történetben sorsszerűséget érzek, mert hamarosan kiderült: jó helyre kerültem. Abban a két évben, amely az érettségiig eltelt, egyértelművé vált, hogy a Könyves nem csupán jó hírű, hanem nagyon jó iskola is. Kitűnő tanárok tanítottak, és fantasztikus volt a diákközösség. Ha a zenéből indulok ki - utaltam rá, hogy akkoriban e műfaj már nagyon izgatott -, a gimnáziumban ismerkedtem meg Bajtala Jánossal, a későbbi zenekarvezetővel és Kőszegi Imrével, aki a mai napig az egyik legmárkásabb dzsesszmuzsikus. Azokban az időkben még gyakran játszottunk együtt. ,

Máig emlékszem, hogy a Könyves Kálmán Gimnáziumban tanított Obetkó Dezső történelemtanár, aki tanulmányaim során egyedüliként annyira el tudta veszíteni a fejét, hogy azt mondta: „én ezt a sok hazugságot nem tanítom”, és kiment az osztályból. Kun Béláról vagy a Tanácsköztársaságról volt szó. Tarthatta volna magát ő is a játékszabályhoz, de úgy gondolta, nem baj, ha egy ponton túl a tanár útmutatót ad a gyerekeknek. Nagyon nagy dolog volt ez abban az időben. Az osztálytalálkozókon ma is tetten érhető, hogy az egész Könyvesnek - éppúgy, mint az akkori tantestületnek - sajátos szellemisége volt.- Említette a családját. Milyen emlékeket őriz a Visegrádi utcai karácsonyokról?- Egyik legemlékezetesebb karácsonyi élményem idején tízéves voltam. 1955 karácsonyát írtuk, túl voltunk már a szilveszteren, de még állt a karácsonyfa. Egy reggel arra ébredtem, hogy csilingelnek a csengők a karácsonyfán, minden dísz hangot ad. Eleinte nagyon tetszett a játék, ám amikor felnéztem, már nem volt olyan vicces. Láttam, hogy a karácsonyfa ide- oda dől, a csillár kileng, és az ágyam mozog. 1956 januárja volt, és Magyarországon nagy erősségű földrengést mértek. Furcsa év volt; ősszel kitört a forradalom.

Karácsonykor Szabolccsal általában úgy léptünk be a szobába, a feldíszített karácsonyfa elé, hogy a félhomályban megpillantunk majd egy kis villanyvasutat. Ez azonban soha nem történt meg. Helyette kaptunk egy hegedűt, ami csöppet sem volt olyan szórakoztató, mint a villanyvonat.

Jobb híján mindketten elkezdtünk hegedülni tanulni. Keresztanyánk tanított minket, aki akkoriban az Operaház zenekarának tagja volt. Később jött a zongora, a gitár, de úgy látszik, valami ragadt rám a hegedülésből, mert jóval később - amikor a Fonográf együttesben countryzenét is játszottunk - újra elővettem e hangszert. A korai hegedűtanulmány megtette hatását. A technika, a módszer, ahogy csavarják az ujjakat, a csuklót, az első pillanattól kezdve szinte beleég az emberbe. Ha még a gyakorlatokat is megtanulja, az már majdnem olyan, mint amikor a magyaron kívül még egy nyelvet. elsajátít valaki. Minden visszaidéződik, csak egy kicsit edzeni kell hozzá.- Lehet, hogy a közeljövőben ismét elkezdi az edzéseket? A húsz éve visszavonult Fonográfról ugyanis mostanában az a hír járja, hogy a csapat egyetlen koncert erejéig újra összeáll...- Ezekben a napokban is tartanak a technikai jellegű egyeztetések. Biztosnak tűnik azonban,

Szörényi Levente jövő nyáron újra színpadra lép, 2005-ben pedig operabemutatóra készül fotó: Zalka István)

hogy jövő nyár elején, június 4-én, fellépünk a Kisstadionban.- Rajongótábora bizonyára nagyon boldog, hogy gitárral a kezében újra a színpadon láthatja. Az utóbbi években szinte kizárólag nagyléptékű, történelmi témájú színpadi művek zeneszerzőjeként alkotott. A hírek szerint jelenleg .egy új operán dolgozik. Milyen téma igényli e komoly műfajváltást?- Tapasztalatom szerint a rajongók egy részének már az is „túl nehéz”, ami az eddigi munkákban nem tiszta pop- vagy rockzene. Ám ha végiggondolják a szerzői pályafutásomat, be kell látniuk, hogy már az igen korai időkben, például a Szondi két apródja zenés feldolgozásában is gregorián kórusokat használtam. Ugyanez a dallamtípus később megjelenik az István, a király bevezető kórusában. Már az első rockopera tele van szimfonikus hangszereléssel, az Atilla - Isten kardja című rockoperában ez még inkább érzékelhető. Ez utóbbi zeneileg is úgy készült, ahogy a klasszikus operák. A Veled, Uram! című rockoperában - amelyet az István-téma folytatásaként, 2000-ben mutattunk be - ugyancsak szervesen illeszkedik egymáshoz a nagyzenekar, a kórus, valamint a rockzenekar a maga elektronikus hangszereivel. Ha a szerző tágabb zenei horizontot képes átfogni, akkor azt meg kell valósítani. A közönség egy része, amely még ma is elsősorban a Little Richardot szeretné tőlem hallani, természetesen elbizonytalanodik. Ám ha az emberben feszül valami invenció, akkor azt a közönség kedvéért nem lehet visszafojtani. Ez valójában csöndes kötélhúzás a rajongók és az alkotó között. Én azt mondom: gyertek utánam! És szerencsére jönnek, nincs ezzel semmi baj. Újabb történelmi tárgyú művön dolgozom, amelynek címe: Árpád népe!~A készülő darab-