Űjpest, 2003 (11. évfolyam, 1/256-18/280. szám)
2003-10-30 / 21. (276.) szám
2003. október 30. ( j f p p C^J" 3 „Nem sokszor láttam édesanyámat sírni” Dr. Derce Tamás polgármester beszéde az 1956-os forradalom és szabadságharc 47. évfordulóján megrendezett önkormányzati megemlékezésen Dr. Derce Tamás polgármester a megemlékezés pillanataiban E zerkilencszázhetvenben halt meg az anyai nagyapám. Édesanyám akkor külföldön volt, s a temetésére nem tudott hazajönni, csak három évvel később. Egy hete volt már itthon, amikor a Nagykörúton összefutott a nagyapám öccsével, aki úgy hasonlított bátyjára, mintha ikertestvére lett volna. Anyám a Körút forgatagában, a nagybátyja vállára borulva hosszú perceken keresztül zokogott. Ott állt előtte élő, hús-vér emberként halott édesapja, vastag, nagy, magyaros bajuszával, rekedtes hangjával, tömzsi termetével, gesztenye szemével. Értettem és éreztem édesanyám vulkánként robbanó érzelmeit. Egy semmibe forduló, végleg elfoszforeszkáló világot siratott, benne a nagyapámat, s a múltba hiába kapaszkodó önmagát. Először tizenhat évvel korábban, 1956 egy hideg, nyálkás november napján láttam sírni. A rádió a Szózatot, vagy a Himnuszt, esetleg felváltva mindkettőt, de az is lehet, hogy Beethoven-szimfóniát játszott. Valaki rövid beszédet mondott, amit azzal fejezett be, „Csapataink harcban állnak.” Édesanyám apámra borulva sírt, aki őt átkarolta, s némán nézett a semmibe. Majd nyolcéves voltam, s nem értettem, hogy apám miért nem nyugtatgatja édesanyámat ugyanúgy, ahogy minket szokott, amikor mi, gyerekek valamiért sírva fakadtunk. Akkor semmit nem értettem. Ma már mindent értek. A Szózatot, a Himnuszt, Nagy Imrét, Beethoven szimfóniáit. És édesanyám sírását is, s apám réveteg mozdulatlanságát. A világmindenséget temették. Ahogyan eleink Trianont, Világost, Majtényt, s minden elbukott szabadságharcunkat, nemzeti küzdelmünket siratták. De akkor, 1956 október 4-én, vajon hány és hány, tízezer?, százezer? magyar család temette így, némán, csak egymásnak siratva, halkan a jobb élet utáni reményt, a félelem nélküli életet, a szabadságot? „Mi atyánk, ki vagy a mennyekben, Szenteltessék meg a Te neved. ” Mit is sirattak szüléink 1956 őszén? Vajon mitől különleges ’56 októbere? Hogy is állunk 1956 ősze tizenhárom napjának megítélésében? Tudjuk-e, hol a helye ’56 forradalmának a magyar történelemben, s itt bent, a szívünkben? A rendszerváltást követően egy alkalommal részt vettem egyik iskolánk ’56-os ünnepségén. Történetesen abban az iskolában tanult az egyik fiam is. Miközben elköszöntem a fiamtól, hogy én a pódiumra, ő pedig osztályával az aulába menjen, zenén nevelkedett fülem meghallotta osztályfőnökének halk mormolását: „Én nem megyek le! Nekem ’56 nem ünnep!” Tényleg nem ünnep? Tényleg csak a fasiszta csürhének, a reakciós elemeknek, az imperializmus ügynökeinek, a Szabad Európa Rádió és a nemzetközi imperializmus által feltüzelt csőcseléknek és elvetemült bűnözőknek ter- rorisztikus uralma volt 1956 őszének tizenhárom napja, ahogyan ezt harmincnégy éven keresztül a Kádár-rendszer folyamatosan el akarta velünk hitetni? Hogy is szólt Kádár mondata 1957 májusában? „Én sajnálom azokat is, akik a front túlsó oldalán haltak meg, beugratás következtében.” És ugyanezt gondolhatta Vida és Tucsek bíró is, miközben a kádári vezetés egyetértésével és kívánságára több mint háromszáz embert bitófára küldött. Nincs szó, amely megfelelően minősíthetne. Talán csak az irodalom. Ady jut eszembe: „Temetek, gyászom van, lélekölő gyászom...” S rögtön rímel rá egy kortárs: „Tanúja voltam a komédiának, agyam, szívem bele van...” A szent imádság szavaival: „Jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy itt e földön is. ” Pettkó András országgyűlési képviselő és dr. Chikány Gábor, az MDF újpesti elnöke A magyar nemzet történelme során számtalan szabadságharcot s forradalmat vívott meg. Az alig megszületett magyar állam, már Szent István alatt, két alkalommal is fegyverrel volt kénytelen megvédeni önállóságát a hódítani szándékozó birodalommal szemben. Történelmünk országútján megszámlálhatatlan sokaságban emelkednek azon nemzeti mártírjaink sírjai, akik életüket áldozták valós vagy remélt szabadságunkért. Nincs olyan százada történelmünknek, melyben önmagunkért, hazánkért ne kellett volna fegyvert ragadni. E harcok vezetőiről méltán neveztünk el utcákat, tereket, intézményeket. Szent István, Béla király, Könyves Kálmán, Károly Róbert, Nagy Lajos, Zsigmond, Mátyás, Kinizsi, Dobó, Bethlen, Báthory, Bocskai, Zrínyi, Rákóczi, Bercsényi, Görgey, Kossuth és még számtalan ismerős név, akiknek alakja egybeforrt a magyar szabadság fogalmával. (folytatás a 4. oldalon)
