Űjpest, 2003 (11. évfolyam, 1/256-18/280. szám)
2003-03-27 / 6. (261.) szám
16 2003. március 27. f ............................ .............................................—- --„ Ma nem meghalni kell a hanem t Dr. Gerber Alajos, Újpest díszpolgára március 15-én elhangzott üni • • Ü nnepelni jöttünk. Az ünneplés az emberi közösség ősi velejárója. Az ünnepnapok szilárd pontokat jelentenek a hétköznapok folyamatában. Rendet, ritmust adnak életünknek. Csak az nem válik a munka rabjává, aki ünnepelni is tud, akinek ünnepei is vannak. Ugyanakkor felvetődik a kérdés: van értelme ennek a mai rohanó, in- formációözönben fuldokló vüágunkban? Nem válnak ezek az ünneplések üres formasággá? Chesterton, a kiváló angol író említi a hangyákat, azok kiváló szervezettségét, kitartó tevékenységét, mégis a hangyaboly közepén nem látjuk fényes szobrát a vezérhangyának. A méhek szorgos munkáját is megcsodálhatjuk, de a méhkaptár belsejét nem díszíti a méhkirálynőről készült gyönyörű festmény. Igen, a tiszteletadás, a hála, ünneplés és emlékezés sajátosan emberi tulajdonság. Ilyenkor kinyitunk egy képzeletbeli fotóalbumot, és egy-egy képnél kicsit elmerengünk. A gondolkodó ember mindig keresi a választ élete értelmére, céljára. Honnan vagyok, hová megyek, miért vannak ilyen adottságaim, kik voltak családom ősei? A nemzettudatunk is a múlt ismeretéből igyekszik megérteni a jelent, és ezáltal okosan, céltudatosan alakítani a jövőt. Az emlékezésre nekünk van szükségünk, nem az eltávozottaknak. Van mit tanulni tőlük. Az 1848-as nemzedéknek például voltak igaz, értékes eszményei. Tudtak igazán lelkesedni, mert nagy lelkűk volt. Tudtak önzetlenül másokért nagy áldozatot hozni. Tudtak összefogva erősek lenni. Volt őszinte hazaszeretetük, melyet a nyelvi különbözőségük sem bontott meg. A nemzettudatot élesztők akkor is a múltból merítettek erőt. A reformkor nyitánya volt talán a fiatal, 25 éves költő, Vörösmarty Mihály hőskölteménye, a Zalán futása, mely így kezdődik: Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?... Ezek a gondolatok ma is figyelemre méltók. Kik vannak többen, a puhaságra serényebb gyermekek, vagy a nagyra törő tehetősb fiák? A másik lánglelkű, ifjú költő, Petőfi Sándor így töprengett: Magyar vagyok. Büszkén tekintek át A múltnak tengerén, ahol szemem Egekbe nyúló kősziklákat lát, Nagy tetteidet bajnok nemzetem. Európa színpadán mi is játszottunk, S mienk nem volt a legkisebb szerep Majd a vers záró gondolata: Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég Szégyellnem kell, hogy magyar vagyok! Itt minálunk nem is hajnallik még, Holott másutt már a nap úgy ragyog. De semmi kincsért és hírért a világon El nem hagynám én szülőföldemet. Mert szeretem, hőn szeretem, imádom Gyalázatában is nemzetemet! Hosszan sorolhatnánk a reformkor kiváló nagyjait, a szellemi és művészeti élet kiválóságait és nagyszerű alkotásaikat. Csak egyet említve, 1837-ben megnyitották a Pesti Magyar Színházat, ahol Vörösmarty drámája, Erkel Ferenc operája, a Hunyadi László, 1843-ban a Szózat, 1844 júliusában a Himnusz, majd 1846-ban a Rákóczi-in- duló bemutatására is sor került. Valamennyi nem hatalmilag, felülről, hanem közakaratból vált nemzeti tulajdonná. 1848. március 15-én Pesten is kitört a forradalom. A pesti utcák népe lelkesedett a reformokért, melyeket vezetőik 12 pontba gyűjtve terjesztettek az uralkodó elé. Jogot, szabadságot, egyenlőséget követeltek. Nagy érdeme volt a forradalomnak, hogy vértelen volt! Szellemi síkon harcoltak. Dr. Gerber Alajos főorvos úr, Újpest díszpolgára ünnepi beszédét nagy figyelemmel hallgatták az egybegyűltek (Fotók: Zalka István)