Újpest, 2002 (10. évfolyam, 1/232-24/255. szám)
2002-12-19 / 24. (255.) szám
14 2002. december 19. Anyaszerepben Beszélgetés családról, színházról Málnai Zsuzsával Főiskolás korától másfél évtizeden át szinte kizárólag a fiatal lányok szerepköre találta meg. Magánéletében anyaszerepre vágyott. Három leány édesanyjaként sem adta föl hivatását. Mostanában újra színpadra lép, szinkronhangját gyakran halljuk a televízióban. Az utóbbi időben a Magyar Rádió Petőfi adójának bemondójaként is dolgozik. Málnai Zsuzsa lányaival Újpesten talált otthonra.- Ebben a városrészben gyakran mondogatják: előbb-utóbb mindenkiről kiderül, hogy vagy ő, vagy a felmenői újpestiek. Az ön esetében is így áll a dolog?- Mindössze öt éve költöztem lányaimmal az Aradi utcába; családom újpesti kötődése azonban ennél valóban jóval korábbi. A szüleim itt nőttek fel, fiatal párként itt kezdték közös életüket, később velünk gyerekekkel, az Erzsébet-, illetve a Terézvárosba költöztek. Sok éve már, hogy nem élnek együtt, de édesapám ma is Újpesten lakik.- Már gyermekkorában kiderült, hogy vonzza a színi pálya? Milyen emlékeket őriz kislány korából?- A szüleim nem voltak gazdagok, nehezen éltünk. Édesanyám nyomdászként kezdte, majd számítástechnikai rendszerszervezőként ment nyugdíjba. Apám műszerészként dolgozott. Amit kaptunk tőlük, az a szeretet, mely a nővéremet és engem ma is összefűz. A nővéremre mindig számíthattam, ma is ő a legjobb barátnőm. Édesanyám szeretete ma is nagy segítség, gyakorlati értelemben is. Nagyon bízom benne, hogy a gyerekeim felnőttként is ugyanúgy éreznek majd egymás iránt, ahogyan mi a testvéremmel. Anyámék szerint örökmozgó kislány voltam. Az óvodában - négyéves koromban - választott ki egy gyermektársulat idős színigazgatója, Ragályi Elemér. Gyermekszínházának tagjaként sokszor felléptem; például Bagót játszottam a János vitézben. Csokit és Bambit kaptunk a szereplésért. Úgy emlékszem, az általános iskolában már nem folytatódtak az ehhez hasonló előadások. Szavalni azonban szerettem, gyakran mondtam verset az ünnepségeken, édesanyám ma is őrzi azokat az okleveleket, amelyeket az akkoriban népszerű „kulturális seregszemléken” kaptam. A bizonyítványommal sohasem volt gond, kitűnő tanuló voltam. Tizenhárom évesen megnyertem a Százéves az állatkert című országos versenyt, és ezzel lehetőséget kaptam arra, hogy a rádió riporterőrsének tagjaként - Vajek Róbert „keze alatt” - a Harsan a kürtszó című műsor munkatársa lehessek. Azt hiszem, a riportkészítés számomra sajátos szereplési formát jelentett. Nem sokkal később indult a televízióban a Hétmérföldes kamera című, gyerekeknek szóló Málnai Zsuzsa előadásokban köz riportműsor, amelynek műsorvezetője lettem. Középiskolai tanulmányaimat a Madách Gimnáziumban kezdtem. A család véleménye ellenére úgy döntöttem, hogy elfoglaltságaim miatt esti tagozaton folytatom a gimnáziumot. Felnőtt fejjel nagyon sajnálom, hogy kimaradtam az igazi diákéletből. Érettségi után két dolog iránt érdeklődtem; az egyik a régészet, a másik 3 színészet volt.- Végül Thália győzedelmeskedett. Rögtön sikerült bekerülnie a Színház- és Filmművészeti Főiskolára?- Első „nekifutásra” a harmadik rostáig jutottam. Abban az évadban nagyon sokat tanultam a Nemzeü Színház Stúdiójában, Bodnár Sándor irányítása alatt. Délelőtt helyzetgyakorlatokon dolgoztunk, esténként az reműködtünk. A következő évben bekerültem a főiskolára. Kazimir Károly osztályába jártam, többek között Mikó Istvánnal, Zsurzs Katival, Barbinek Péterrel, Rátonyi Hajnival, Dimulász Miklóssal és Szilágyi Zsuzsával. Az első két évben még sokat voltunk együtt, harmadiktól azonban különböző társulatokhoz kerültünk gyakorlatra. Mindezek ellenére, sikerült néhány máig tartó, jó barátságot kötnöm. Érdekes, furcsa időszak volt, azt hiszem hiányzott belőlem a tudatos önmegismerés. Kevésbé voltunk magabiztosak, mint a mai fiatalok; nem ismertük az erősségeinket és a gyengéinket. Ma sem tudom, hogy éretlen voltam-e, vagy egyszerűen nem kaptunk ilyen jellegű „képzést”. Ezt a kurzust - a mai napig is - magam folytatom...- Hogyan alakult a további pályája?-A főiskola második év végi rostavizsgáján Shakespeare Ahogy tetszik című drámájának Rosalinda szerepét játszottam; ennek alapján kerültem gyakorlatra a Vígszínházba a következő két évre. 1977-ben vehettem át a diplomámat Várkonyi Zoltán kezéből. (Azóta is hiányzik az a hozzáértés, törődés és figyelem, ahogy ő foglalkozott a fiatalokkal.) A főiskola után Veszprémbe szerződtem, a Petőfi Színházhoz. Megszállottan mindent akartam játszani, és erre főként vidéken nyílt lehetőség: Molnár Ferenc: Ibolya, Tamási Áron: Énekes madarában Három a kislány: Borosa, Rebeka, Eszter és édesanyjuk, (Fotó: Zalka István) Kicsi Magdó, J.B. Shaw: Sosem lehet tudni című vígjátékában Dolly - hogy csupán néhány szerepet említsek a sok közül. Kitűnő társulatban dolgoztam, és örültem a lehetőségeknek. Ugyanakkor vágytam a családom után. Férjem, Józsa Imre Budapesten játszott, és 1980-ban már a nagylányomat vártam.- Nagyjából abban az időben lehetett, hogy önöket kérték fel Zefirelli Rómeó és Júlia című filmjének szinkronizálására...-Több mint húsz év telt el azóta, de ezt a munkát ma is jelentős dolognak tartom a pályámon. Dr. Márkus Éva volt a szinkronrendező, aki - a mai „villámszinkronokkal” ellentétben - hagyott időt arra, hogy igényes színészi munkát is végezhessünk.- Hogyan tudta összeegyeztetni az anyai és a színészi feladatokat?- Feljöttem Veszprémből, és hamarosan megszületett Borcsa. Féléves koráig maradtam vele otthon, mert vállaltam, hogy az évad második felétől játszom a József Attila Színházban. A lányom nagyon kicsi korában került bölcsődébe; nagyon nehéz időszak volt, de tanultam belőle: a kicsik számára az óvoda volt az első közösség. A nagylányom, Borcsi ma már másodéves pszichológia szakos egyetemi hallgató, B szakon kulturális antropológiát tanul.- A József Attilából később a Népszínházhoz szerződött. Miért kellett újra váltani?- Úgy éreztem, hogy az „új” vezetés nem igazán
