Újpest, 2002 (10. évfolyam, 1/232-24/255. szám)
2002-09-05 / 17. (248.) szám
14 ÍJ p £ £^J* 2002. szeptember 5. Sikert arattak a magyar pásztorkutyák A ugusztus 31-én, délelőtt a fővédnök, dr. Derce Tamás, Újpest polgármestere köszöntő szavaival nyitotta meg az Újpesti Városnapok keretén belül rendezett magyar pásztorkutya kiállítást és bemutatót. ❖ A harmadik alkalommal életre hívott rendezvényre sok helyről, sokan érkeztek, elsőként a Hűvösvölgyből érkezett Farkas Szilviát és Olaszy Pétert bírtuk szólásra. Mint elmondták, az esélytelenek nyugalmával élvezik a kellemes környezetet, jó szórakozásnak, nagyszerű időtöltésnek érzik az ittlétet, nevezésüket'a versenybe. Valószínűleg ismerősökkel is találkoznak. Szilvia ugyan nem tagja az egyesületnek, de időnként el-eljár a pu- miklubba. A szomszéd várban komondorok várták, hogy az értékelők elé jámlhassanak. Egy enyhet adó kis fa árnyékában találkoztunk az Ipolymenti Letkésen élő fiatal házaspárral. Békésen pihenő komondoruk talán nem is tudja, hogy hamarosan meg kell mutatnia kiállását, megnézik fogazatát, csontozatát, fejformáját, körmeit, bőrfelületeit, mozgását, lábait, magyarán „Gyöngyösnek” versenyeznie, vetélkednie kell fajtatársaival, hogy a gazdi büszkélkedhessen. No, persze ez nem először fordulna élő. Egy alkalommal olyan buzgón védte a portát - a gazdasszony ugyanis furcsa öltözékben kísérletezett, mintha idegen lenne - hogy kis híján baj lett. Szerencsére azonban mégse, így azután „Gyöngyös” szidás helyett dicséretet kapott. ❖ Az a dolga, hogy védje a területet - tudtuk meg még a rendezvény előkészítő szakaszában az MEOE Hungária Komondor Klub és az MEOE Hungária Puli Pumi Mudi Klub tisztségviselőitől, Udvardiné Lukács Ilonától és Udvardi Pétertől. Kilenc ősi kutyafajtája van nemzetünknek, ezen belül pásztorkutyáink a komondor, a kuvasz, a puli, a pumi és a mudi. A vándorló magyarságnak állatcsordáit őrizték pásztorkutyáink. Míg a komondornak és a kuvasznak az őrzés volt a feladatuk, addig a pulinak a terelés. A pumi a csordák, felügyelő és őre a mudit „pálytorhajtókutyának" is A letkési család (a kutyával teljes a család) lehet nevezni jelzésre és vadászaton hajtásra is használták. A szombat délutáni bemutatón a nagyközönség megismerkedhetett vele, meggyőződhetett róla, mit tudnak a magyar pásztorkutyák. Az elismerések átadására, a díjak kiosztására ezután került sor. A „megmérettetésre” rekordszámú, százhatvan nevezés érkezett, s mintegy hatvan díjat osztott ki a bírálóbizottság. A kiállítás fővédnöke, dr. Derce Tamás polgármester az alkalmat felhasználva „szubjektív” vándordíját alapított, és kiválasztotta a neki tetsző legszebb komodort, dr. Vitáris Edit jegyzőasszony pedig egy aranyos fehér pumit. Jövőre tehát a tizenegyedik városnapokon újra találkozunk az emberek hűséges társaival. A Görgey úti Újpesti Két Tanítási Nyelvű Műszaki Szakközépiskola és Gimnáziummal szemközti füves területen lebonyolított magyar pásztorkutya kiállítás szervezője a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesületének Hungária Komondor és a MEOE Hungária Puli Pumi Mudi Klubja. A kutyákat nemzetközi küllembírók bírálták el: Udvardiné Lukács Ilona, dr. Jekkel Tamás és Mészáros Mihály. Az eseményre katalógus is készült, melynek előszavát a cikkünk melletti hasábon olvashatják.-rendek Az én kutyáim A nyolcvanas évek közepén egy ismerősömnek szívességből öröklési szerződést írtam. Az egész, gépeléssel együtt alig volt egy fertályára, így pénzt sem fogadtam el. Ő meg nem akarta ingyen elfogadni a munkámat. Mivel kuvaszokat tenyésztett, felajánlotta, hogy az áj alomból válasszak ki egy kölyköt. Meglátni és belészerefni egy másodperc se volt. így hát enyém lett Üröm Gyöngye Aliz, azaz ahogy mi hívtuk: Sámson. Hatalmas, hihetetlenül erős és gyönyörű volt. Amikor csibészelés közben hergelték, egyetlen mozdulattal szakította el őzt o gépláncot, omihez kikötöttük, és a rajta lévő szájkosárral egyszerűen leütötte a csibészelőt. A feje, mint egy jegesmedve feje, óriási és gyönyörű, a vállánál a szőre oroszlánsörényként ölelte át. Nem volt kétségem afelől, hogy egy ilyen kuvasz két-húrom farkassal is elbánt egyszerre, ha azok a nyáját megtámadták. Hároméves koráig csak akkor nem volt velem, amikor aludtam. Amikor, a kertben ástam, tőlem három méterre lefeküdt, és ohogy én az ásásban lásson halódtam előre, ő úgy araszolt utánam. 1990-ben, egy augusztusi éjszakán, éjfél utón kivittem sétálni, és a Klarisszeumnál, a kutyát nem látva, hárman megtámadtak pénzt követelve. A csibészeit Sámson ellen semmilyen esélyük nem volt. Nem sokkal később egy tacskó a szimatolósba beburkolódzott Sámsont hátulról lábon haropta. A hörögve és vicsorítva megforduló és támadó Sámson, mikor meglátta, hogy mekkora a magát közben félelmében összepisilő ellenfele, megnyalta a tacskót. Nyolcéves már elmált, amikor egy, a lábán keletkezett vérömleny leszedése végett elvittük orvoshoz. Óriási termete miatt az orvos azt mondta, duplo odag altatót kapott. Ma sem tudom, mihez képest. Az operáció után a kábult kutyát hazavittük, de már nem tért többet magához, az éjszaka meghalt. Amikor otthon eltemettük, s egy lepedővel betakarva betettük a sírba, a szomszéd kutyák, akikkel gyakran játszott, elkezdtek vonyítani. Nagyon megsirattam. Számtalan kuvasszol próbálkoztam azóta, de mindegyik vékony lábú, keskeny testű, rókafejű volt. Az egész országot átkutattam, de a Sámsonhoz hasonló, vogy azt csak megközelítő termetűt és kinézetűt nem találtam. Szomoráan kellett tapasztalnom, hogy a tenyésztők és a bírók „eredményes együttműködésének" következtében, a ma díjnyertes kuvaszok tán még egy rókával sem tudnának elbánni, nemhogy egy farkassal. Kettő-háromról meg nem is szólva. Viszont a szőrük gyönyörű, biztos nogyon jól elvannak a ke- reveten, a szalonban. Ez olyan előkelő. Közben egy fejedelmien szép, magyar pásztorkutya önmaga paródiájává vált. Aztán elfogadtam testvérem unszolását, aki azt bizonygatta, olyan kuvaszt, mint amilyen a Sámson volt, mo már úgysem találsz, próbáld meg a komondort! így hát lett egy Liíú és egy Marci. A kezdeti bizalmatlanságom, látva kinézetüket, tapasztalva természetüket, lásson föloldódott. Hét hónaposak voltak, amikor egy téli vihar kidöntötte a kerítést, és a hazovezető szagot elmosó hóesés közben, o vihar ütötte résen keresztül, a szarvasok szagától megrészegülve eltűntek a Börzsönyben. Nem tudtam, hogy a vadászok fogják lelőni őket, vogy esetleg valakik befogják. Vadászokat, erdészeket, határőröket, ismerősöket és ismeretleneket kérdeztem, mindhiába. Aztán négy, a jó Isten tudja hol töltött éjszaka és nappal után egyszerre csak megjelentek. Hazajöttek. A lábukon nem volt szőr, mert a jéggé fagyott hó leborotválta róluk. De visszajöttek. Ekkortól tudom, hogy ez a két komondor, a Lilá és a Marci éppúgy hozzám tartozik, mint a mai napig megsiratott Sámson. És a nyakamba ugró örömük ébresztett rá, hogy nemcsak ők tartoznak hozzám, hanem én is fontos része vagyok az életüknek. Tavaly télen a Lilú kölyköket szült. Én a hideg betonlépcsőn ültem, a mínuszokon, ő meg a fejét a jobb vállgödrömbe dugva egyre sályosabban szuszogott, míg kipottyant egy kölyök... Ő már nem komondor. Ő a Lilá. Sámson, Lilú, Az én kutyáim. Dr. Qerce Tamás
