Újpest, 2001 (9. évfolyam, 1/207-25/231. szám)
2001-12-20 / 25. (231.) szám
2001. december 20. című vígjátékában játszom. A tavalyi évben mutattuk be Az ember tragédiáját, amelyben Lucifert játszom. Mostanában oldottabbak a társulati kötelékek, emiatt vendégszereplőként is fellépek néhány darabban. Tavaly Sopronban és a Budaörsi Játékszínben játszottam. Budaörsön hamarosan megkezdődnek az újabb próbák. Februárban mutatjuk be a Steinbeck regényéből készült Édentől keletre című színdarabot. A színházon kívül szinkronizálok és készítem az előadóestemet, amelyet Újpesten szeretnék bemutatni. Elsősorban Babitscsal foglalkozóm, mert beleöregedtem abba a korba, amely a babitsi bölcsességhez már közelebb van. A válogatott versekből álló műsor gerincét Petőfi és Babits költészete adná. Kettejük hevülete, férfias energiája, világra való kitekintése e kis országból egyforma. Míg a felpörgetett életű Petőfi a világszabadság gondolatát fogalmazza meg, addig Babits a transzcendentálisabb világrend felé fordul. Felmerült bennem, hogy valamelyik fiatal kollégámmal készítem az estet. Nagyon élvezem, hogy szót értek a fiatalokkal és hogy ők is szeretnek engem. 56 évesen már túl vagyok az életem felén, azt hiszem, nevezhetem őket „fiatalok”-nak.- Ünnepi lapszámunk olvasói számára, kérem, meséljen a gyerekkori karácsonyokról!- Nagyon szép karácsonyaink voltak. A szüleim rengeteget dolgoztak, jól és tisztességesen kerestek. Amikor karácsonyra került a sor, kicsit kompenzálták, hogy év közben kevesebbet vagyunk együtt. Minden évben rengeteg ajándékot kaptunk. Emlékszem, egyszer kaptunk egy nagy szánkót, amelyet kezdetben nem lehetett látni, mert elborították a csomagok. Karácsonykor mindig tízen, tizenöten voltunk, mert apám hét testvéréből három - a férjével együtt - nálunk tartotta az ünnepet. Az 1950-es évek elején, egy szeptemberi napon, egyik napról a másikra elvették apám üzletét. Kizavarták az üzletéből, lehúzták a redőnyt, és egy szál kabátban kizavarták az utcára. Semmilye sem maradt. Abban az évben nagyon szegény karácsonyunk volt. Nehezen beszélek erről, mert ma is összefacsarodik a szívem. A történet olyan, mint egy Móra-novella. A korábbi hatalmas ajándékhalmazok után, az apám a saját kezével készített ajándékot. Az volt a legkedvesebb ajándék, amit valaha karácsonykor kaptam. Egy kis teherautót faragott fából, és összeállított egy darut, amelynek tekerni lehetett a kötelét. Ez volt az ajándék a karácsonyfa alatt. Abban az évben a plafonig érő karácsonyfa helyett egy egészen kicsi fenyőfánk volt. Szörnyű volt, de csodálatos! Olyan élmény, amit egy színésznek meg kell élnie. A mai napig előttem van az apám arca. Rojkó Annamária Nagyapák, apák, unokák (folytatás a 9. oldalról) Az újpesti polgári iskola 1920-ban végzett osztályképén, a kép jobb szélén, Venetianer Ilona énektanárnő látható. Később a Király Színház tagjaként vált ismertté. bárhol, kevés szerszámmal meg lehet élni. Elkezdtem az ipari iskolai tanulmányaimat, közben a régi barátnők segítségével, párhuzamosan tanultam a gimnáziumi anyagot. A pályaválasztásom végül annak köszönhető, hogy az ipariskolában remek tanárok tanították az elméleti tárgyakat. Ezek a felkészült szakemberek adták meg az indítást ahhoz, hogy megszeressem a népművészetet, a néprajzot, a képzőművészetet. Az oktatás színvonalára jellemző, hogy például Glatz Oszkár festőművész gyakran bejárt a rajzóráinkra. A háború után úgy alakult, hogy az életben maradt fiatal rokonaink nálunk találtak menedéket. Tudtam, hogy segítenem kell az édesapámat, és együtt kell elindítanunk pályájukon a fiatalokat. Úgy éreztem, a sors hozta úgy, hogy én épségben megmaradtam, ezért azoknak kell előbb továbbtanulniuk, akik keresztülmentek a megaláztatásokon. 1945 januárjában női szabó kisiparosként elkezdtem a működésemet.- Mikor kerülhetett sor az egyetemi felvételire?- 1948-ban sikeresen felvételiztem a Pázmány Péter Tudományegyetem művészettörténetnéprajz szakára, majd - apám nyomására, aki a tanári pálya felé próbált terelni - felvettem a magyar-történelem szakot is. A második év végén megkezdődtek az első nagy egyetemi reformok, és választani kellett a muzeológus, a levéltáros, a könyvtáros vagy a tanár szak között. Én azonnal a muzeológiát választottam, és néprajz-művészettörténész szakos muzeológusként szereztem diplomát. Az egyetemen éreztem először, hogy az ipariskolai tanulmányaim alatt milyen komoly technikai felkészültséget szereztem. Szinte természetes volt, hogy a néprajzon és a népművészeten belül a textillel foglalkozzam. Néprajzosként a mai napig a népművészet történeti kérdéseivel, valamint népviselettel, hímzéssel, szövéssel és az ezekhez kapcsolódó mesterségekkel foglalkozom.- Miként őrizi a család Venetianer Lajos emlékét?- Mintegy húsz évvel ezelőtt Scheiber Sándor professzor biztatott arra, hogy komolyan foglalkozzam nagyapám munkásságával. A dokumentumok levéltári földolgozásával kezdtem a munkát, de még ma is számos olyan kézirat lappang, amelyet nem ismerek. Néprajzos szakmai tevékenységem mellett próbálom föltárni Venetianer Lajos pályáját; úgy érzem, hogy ez szüleim és nagyszüleim miatt is kötelességem. Az unoka: Varga Marianna (Fotó:Zalka István) Kimondva-kimondatlan, nagyapámmal mindig éreztem a szellemi kapcsolatot. Újpest egykori főrabbijának emlékét rajtam kívül másik unokája: az Izraelben élő Venetianer Katalin, valamint hat dédunokája és számos ükunokája őrzi. Rojkó Annamária
