Újpest, 1999 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1999-12-17 / 25. szám
i'iinrcT ------------------- —- L ili CO! 1999. december 17. ■■■■■■■■■■■■■ Képpel, tollal a világról A névtábla és a kaputelefon felirata aligha szúr szemet bárkinek is: Horváth-Valachi - ezt olvashatjuk a kapu alatt. Az Óceánárok utcai panelház környékén látásból biztosan sokan ismerik őket. De munkájukat, nevüket ismerik a sajtó világában is, hiszen Valachi Anna a Népszava újságírója, férje Horváth Dávid fotóriporter, az Újpest újság megalapítása óta a lap külső munkatársa. (Legfrissebb munkája az Újpest 2000 falinaptár.) Az interjú készítője régi kollégája mindkettőjüknek, ezért hát a személyes hangnem. Karácsony ürügyén csöngettünk be hozzájuk. • A nagyközönség számára a fotós és az újságíró ugyanúgy összetartozó páros, mint a zeneszerző és a szövegíró, vagy a bonviván és a primadonna. A látszat azonban csal, hiszen általában csupán munkakapcsolatról van szó. A ti házasságotok kivételnek számít. Elárulnátok, hogy nálatok hogy kezdődött? Anna: - Úgy történt, ahogy azt az olvasó elképzeli. Az Ország-Világ című lapnál „külsőz- tem”, ahol Dávid a fotórovat munkatársa volt. Különleges lénye, garabonciás természete első látásra elbűvölt. Alig vártam, hogy végre közös feladatot kapjunk. Egy alkalommal Szegedre küldtek riportra, és az eredetileg kijelölt fotós, Fenyő János az utolsó pillanatban lemondta a munkát. Eljött az én időm, mert egy egész napot Dávid társaságában tölthettem. Aznap estére ő is fülig szerelmes lett... Dávid: - ...És maradt mindmáig. Hozzá kell tennem, hogy amíg a kocsival a megbeszélt helyen várakoztunk, egymást ugrattuk a sofőrrel, hogy amilyen szerencsénk van, már megint egy tehetségtelen öreglányt kísérgethetünk. Az út mellett azonban egy gyönyörű, fiatal lány jelent meg, Anna képében. • Akkoriban már befutott fotósnak számítottál? Dávid: - Abban az időszakban az országot jártam és anyagot gyűjtöttem. Valójában néhány évvel később, a szocio-fotóimmal lettem ismert. Az Ország-Világnál dolgozni persze rangot jelentett, hiszen ez egyike volt a négy színes hazai magazinnak. A történethez tartozik, hogy pályakezdő fotósként annak idején az esélytelenek nyugalmával kopogtattam Torda István kulturális rovatvezető ajtaján. Albertirsáról kerültem Pestre, ahol egy grafikus barátom számára kívántam bebizonyítani, hogy a fényképezés is egyfajta önkifejezés. A Fényszövnél végeztem, ugyanúgy mint tisztelt kollégáim: Korniss Péter és Szebeni András; akkor még egyikünk nevét sem ismerte a szakma. A főszerkesztő ennek ellenére bizalmat szavazott, a beadott képeim alapján fölvett gyakornoknak. • Az újságírás is egyfajta bizonyítási vágyból fakadt? Anna: - Nem egészen: eredetileg színésznőnek készültem, érettségi után a Színház- és Filmművészeti Főiskolára felvételiztem. Nem csüggedtem, amikor nem vettek fel, mert szeptembertől a Nemzeti Színház akkor induló stúdiójának tagja lettem. Statisztáltam a repertoáron lévő darabokban, és kitartóan tanultam a színészmesterséget. Próbáltam rátalálni a saját egyéniségemre, közben átéltem egy Jászai Mari- és egy Dómján Edit-korszakot. A családom egy ideig türelemmel szemlélte művészi pályámat, de a második sikertelen felvételi után elhangzott, hogy a próbaidőnek lassan vége. Kapok még egy esztendőt, és ha a harmadik felvételi sem sikerül, tisztességes szakmát kell tanulnom. Édesanyám újságíró volt, ezért ez a „tisztességes szakma” az újságírást jelentette. Végül neki lett igaza, így kerültem a következő évben az akkor induló Magyar hírlap belpolitikai rovatához gyakornoknak Bossányi Katalin barátnőmmel együtt, akit nemrég veszítetttünk el. Vele ellentétben hozzám sohasem állt közel sem a gazdaság,- sem a belpolitika. • A szociális érzékenység azonban mind a kettőtökre jellemző... Dávid: - Munkám során tem szinte az egész országot. Sorozatokat készítettem a szocialista Magyarország hétköznapjairól, a falvak életéről, a kisebbségekről, cigányokról, hajléktalanokról és a tiltott vallási kis közösségekről, de a legkeményebb képek nem jelenhettek meg az Ország-Világ hasábjain. Kötetekben, albumokban azonban napvilágot láthat- tak.A Műcsarnok akkori főmunkatársa, Pilaszovich Irén, aki nagy örömömre mostanában költözött Újpestre, a nyolcvanas években kiemelkedő minőségű és valóságtartalmú szocio- fotó-kiállítássorozatot rendezett, amelyre - máig büszke vagyok rá - engem is meghívott. Nagy por fölvert botrányos kiállítások voltak, az utolsót - Tímár Péterét - be is tiltották. Anna: - Az elesettek, az alulról kezdők, akik a tehetségük révén kiverekszik magukat hátrányos helyzetükből, különösen közel állnak a szívemhez. • Ezért kezdted el József Attila pályáját és családjának történetét kutatni?- József Attiláról sokáig bennem is az a sematikus kép élt, mint majdnem mindenkiben, aki az előző politikai rendszerből nőtt fel. A hetvenes évek végén azonban megjelent Vágó Mártának - a költő fiatalkori szerelmének - visszaemlékezése, és ez a könyv sejtetni engedte, hogy József Attila személyisége sokkal bonyolultabb volt annál, mint amit mi ismertünk. Akkoriban végeztem az ELTE magyar-népművelés szakán, és diplomamunkámban új megközelítésben dolgoztam fel a költő életútját. Koczkás Sándor tanár úrtól kaptam azt a tanácsot, hogy kibővítve a szakdolgozatot, pályázzam meg a bölcsészdoktori címet. Néhány évvel később valóban le is doktoráltam. • Hogy illik mindez egy napilapnál dolgozó újságíró pályaképébe?- Annak idején a Magyar Hírlapnál - egy állandó jelenlétet kívánó napilapnál - minderre természetesen nem volt lehetőség. Egy idősebb kolléganő hívására átmentem a Magyar Hajózás című laphoz, amely havonta egyszer jelent meg és a szerkesztőségi munka mellett maradt időm és energiám az irodalomtörténeti kutatásokra. Közben megszületett Bence fiunk, akivel itthon töltöttem az első éveket, majd Vince is megérkezett. Mindez feltöltődést jelentett a további pályához. • A rendszerváltás robbanásszerű változást okozott a hazai sajtóban. A ti pályátok során is érzékelhető volt a változás? Dávid: - A rendszerváltás az Ország-Világnál ért, bár a szakmai fejlődésem érdekében már régen át kellett volna mennem valamelyik napilaphoz. Egyszerűen túl kényelmes voltam. Végül a másokkal együtt az új tulajdonos nekem is felmondott, így kerültem rovatvezetőnek az újjászervezett Esti Hírlaphoz. Fantasztikus időszak volt, forrt körülöttünk a levegő. 1995-ben a mi csapatunk kapta az Év Képriportja díjat, amit kollektívának sem előtte, sem utána nem adtak ki. Az elismerést az 1994-es „választások éjszakájáért” kaptuk. Fiatal generáció dolgozott a kezem alatt, később ők alapították a Blikk fotórovatát. Ma már a lapokban a szociofotók helyett aktualitásokra és szenzációkra van szükség. Sajnálom, hogy a továbbiakban nem tarthattam velük, mert a kilencvenes évek közepétől egyre betegebb lettem. Évekig jártam dialízisre, míg A gyerekek életében a zene a legfontosabb. A zongoránál Horváth Bence és Vince, a háttérben a szülők: Horváth Dávid és Valachi Anna (Fotó: Zalka I.) 16
