Újpest, 1998 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1998-03-28 / 6. szám

1998. március 28. Most induló sorozatunkkal Újpest történetének mozaikdarabjait kívánjuk közreadni. A kereskedelemtől a gyáriparig, az oktatástól a közművelődés­ig számos adalékkal ismertetjük meg olvasóinkat. A korabeli hírlapok és folyóiratok, valamint a város monográfiáinak segítségével bemutatjuk az egykori nagyközség várossá alakulásának mozzanatait. Első témánk a közelgő Színházi Világnap kapcsán: A SZÍNHÁZ (1.) A korabeli hírlapi tudósítások tükrében az újpesti színjátszás kezdettől fog­va állandó témát adott az újdondászoknak, és hatalmas viták tárgya volt a település kulturális életében. Újpesten 1863 márciusában jelent meg az első színtársulat, amelynek vezetője Keszi József volt. A tizenkét tagú társulat az akkori Fő úton lévő Széchenyi kávéház nagytermében lépett fel. A Színpad című korabeli lap tu­dósítója megjegyzi, hogy „Kesziék magyar színi előadásokkal szórakoztat­ják a közönséget, melynek nagy része németajkú ugyan, mégis szép szám­mal jelenik meg a magyar színi előadásokon, ezzel is tanúsítani kívánván azon szép nyelv iránti rokonszenvöket, amelyet ugyan nem bírnak, de gyer­mekeikkel megtanultatni legelső gondjaik közé sorozzák”. A vándortársula­tokkal fellépő hivatásos színészek szereplése mellett az újpesti polgári csa­ládok gyakran rendeztek műkedvelő előadásokat. Az 1880-as évtized ele­jén a község előkelő ifjoncai között már szinte sikk volt előadást rendezni. A meghívott közönség például annak idején francia nyelven élvezhette Du­mas Felhívás keringőre című színművét, valamint a Kaméliás hölgy paródi­áját. A különféle műkedvelő társaságok előadásai színvonal tekintetében igen változónak bizonyultak. Sokszor előfordult, hogy hivatásos színészeket hívtak amatőr csoportok élére, vagy szerződés nélküli színészek csatlakoz­tak egy-egy műkedvelői csoporthoz. A színház ügye fokozatosan társadal­mi üggyé lépett elő. így ír erről a Színpad című lap: „Újpesten, Budapestnek ezen napról napra előrehaladó városában magyar műkedvelő társaság ala­kult, melynek célja ott egy állandó magyar színház építésére alapot gyűjte­ni. Telekért gr. Károlyi Sándorhoz folyamodtak.” Az 1896-ban megalakult Újpesti Magyar Műkedvelők Köre olyan fiatalokból verbuválódott, akik - mintegy negyvenen - vállalták a rendszeres színpadi fel­lépést. Ezenkívül a századfordulón több tucat egyesület, kör és egyéb szerve­zet hozott létre időről időre színpadi produkciókat. Iparosok és diákok, önkép­zőkör! tagok avagy háziasszonyok alkották a társulatokat. Kávéházak és nagy­vendéglők, iskolai dísztermek és egyleti társalgók jelentették a helyszínt. Szín­házépület nem lévén, a népszerű kiránduló- és üdülőhellyé avanzsált Újpes­ten egyre sürgették egy állandó színház építését. Előbb a szigeten létesül nyá­ri színkör, majd 1908-ban az Elite kávéház kertjében is tartanak előadásokat. Mindez azonban még mindig alatta marad az Újpestre látogató, egyre neve­sebb vándortársulatok színvonalának. Az újpesti magyar műkedvelők nem ad­ták fel tervüket, és annak ellenére, hogy a tízezer lakost számláló községben még sem az iskolahálózat, sem a községháza épülete, sem a templomépítés nem volt megoldott probléma, gyűjtést kezdtek egy állandó színház létrehozá­sára. Az épülethez a Fő utcai telket Wolfner Lajos engedte át féláron. Reisig József ezen a he­lyen bővítette ki ven­déglőjét egy óriási csarnoképülettel, amely a Colosseum nevet kapta. A 700 személyes nézőteret és a színpadot 120 légszeszlámpa vilá­gította meg. A Colos­seumot az 1920-as évek második felé­ben bontották le. Rojkó A. (Folytatjuk) Egy későbbi színházépület az István úton, az 1920-as évek második felében. Páros jutalomjáték kSsl A mindenség szerelme, avagy a művészet mindensége Juhász Ferenc költészete az 1950-es, '60-as években életünknek szerves része volt. Volt, aki szidta, volt aki dicsérte, ő pedig ontotta magából nagylélegzetű vers­folyamait, eposzait, melyeket barokkos zsúfoltsággal fontak át földmélyi mikro­báktól a lüktető naprendszerekig ívelő bános verssorai, meghökkentő képzettársí­tásai, szürrealista képalkotó szótalálmányai. Ebben az időben látott napvilágot A mindenség szerelme című, nyomtatásban mintegy húszoldalas lírai érzelem- és tu­datfolyama is, amely most a „Még sejtelem volt a minden...” című előadóestnek lett irodalmi alapanyaga. Változik az idő, amely mintha mostanra halványította volna bennünk Juhász Ferenc jelenlétének szükségességét, miként „tisztes, polgári” kenyérkereset fel­vállalására kényszerítette az előadóművészek nagyobb részét is. Nyári István vers­mondó előadóművész és Péter Márta táncművész is lám abból kell hogy megél­jenek, hogy az Ady Endre Művelődési Központ munkatársaiként műveljék a né­pet, vezessenek szakkört, ahelyett, hogy hivatásuknak élhetnének boldog pódiumi jelenlétben a közönséggel. Aztán mégis elérkezik egy pillanat, amikor a belső kényszer és a külső lehetőségek kedvező konstellációjával megszülethet a csoda. Ennek lehettünk tanúi ezen az előadóesten. A dramaturgia. A két művész kitűnő érzékkel ismerte fel, hogy Juhász Ferenc szövegének elmondása és hallgatói befogadhatósága emberpróbáló feladat, ha csak a verset hallgatjuk, ezért egyfelől meg merte húzni a költői anyagot, másfe­lől felismerte, hogy ha meg-megszakítja egy más műfajjal, akkor a befogadható­ság könnyebb is lesz, és még gazdagodik is a tánc nyelvén elmondottakkal. így született meg ez a Tánc Vers, a nevezett mű újjáfogalmazott, önálló kompozíció­változata. Ötven perc színpadi varázslat, hűséges hűtlenség az alapműhöz. Az. előadók. Nyári István a hagyományos versmondó stílus képviselője. Ezen azt kell érteni, hogy előadásmódja a nagy romantikus és a „modem” (?) szenv- telenül racionális között áll. Meri vállalni az érzelmi felfűtöttséget és a narratív gondolatiságot is, amit kitűnően váltogatva érezteti a vers elragadtatott és filo- zofikusabb részei közötti másságot. Nagyon szépen, érthetően beszél, kihasznál­va és érzékeltetve a magyar nyelv lejtésének és szókészletének zeneiségét. Tud hosszú és rövid magán- és mássalhangzókat ejteni (manapság egyre ritkább erény!), és jól él a dinamika, a fokozások, a mondati dallamok, de még a csön­dek eszköztárával is. Mindeközben a játékteret is a versértelmezés szolgálatába tudja állítani. Péter Márta anyanyelvi szinten mozog a mozgásszínházi műfajok között. Klasszikus és modem balettelemeket, a keleti táncok és a pantomim mozgásvilá­gát ötvözi boldog önkifejezéssé, miközben egyszerre alakítja testnyelvvé a költői képeket és teszi hozzá a maga pluszértelmezését. Első színre lépésekor, mintha a Zabriskie Point megelevenedő holt vidéke jelent volna meg az Újpesti Kamara- színház színpadán, ahogy a földből, a semmiből magként, rügyként, hajtásként pattintja létezésre önmagát, aztán az éledés öröme, a vágy és a párzás kínzó bol­dogsága, az aggódás, a féltés, a szerelem viharzanak végig testhullámain, lágy és vad mozdulatain, természetes és rituális majd nemkülönben lefordíthatatlan, de át- érezhető testbeszédein. Fölényes biztonsággal ura minden izmának, miközben a különös zene hangulatait is elmozogja boldog önfeledten, mintha csak rögtönöz­né, pedig látni: mennyi munka állhat mögötte! Ez a zene kitűnő kollázs a Világok arca: Baraka filmzenéjének, Lisa Gerard énekesnő európai és orientális hatásokat ötvöző lemezanyagának és Händl barokk muzsikája mai feldolgozásának felhasz­nálásával. Ez a versnyelv-mozgásnyelv-zenei nyelv hármas szerves egésszé teszi az egész előadóestet. Ritkán sikeredik ilyen összhangot találni egy összeállításon belül. A hatás. Nem tudom, hogy a bemutató közönsége milyen hangulatban ült be, milyen elvárásokkal a nézőtérre? Csak azt tudom, hogy bár a kompozíció egésze miatt nem volt szerencsés, már az egyes részek között is felcsattant a spontán taps, hogy aztán a végén egyöntetű vastapsorkánba törjön ki a revelá- ció örömével. Ez a közönség hálásan ünnepelte, hogy barátaik, munkatársaik levetve szürke, hétköznapi hernyóbőrüket, színpompás pillangóvá tudták szül­ni magukat ezen az estén. Hogy fel tudták mutatni lelkűk lényegét és maguk­kal tudták ragadni hallgatóságukat. És hogy a költő mára már mennyire érthe­tő lett. Engem a hatvanas-hetvenes évek Egyetemi Színpadára röpítettek vissza. Na­gyon jó volna, ha minden újpesti (és nem újpesti) középiskolás és főiskolai, egye­temi hallgató láthatta volna, vagy láthatná a jövőben, hogy felfedezzék maguknak az előadóművészet nagy pillanatait és talán még a félig elfeledett költészetet is, benne Juhász Ferenccel, irodalmunk jelesével! Köszönjük, hogy van még, aki konok elszántsággal tudja, meri éltetni a művé­szetet és köszönjük az elragadtatás örömét. Muzsay András

Next

/
Thumbnails
Contents