Újpest, 1998 (6. évfolyam, 1-24. szám)
1998-10-01 / 19. szám
®L: 1998. október 1. 4. Újpesti polgárok A díszlettervező, művésztanár: Balló Gábor A faltól falig érő hatalmas könyvespolc tömény látványát középen egy „antik” zeneszekrény töri meg. Hajdan Balló Ede festőművész fogta rajta az éter hullámait. A régen elhunyt nagybácsi hagyatékából más nem nagyon maradt, talán csak a művészet iránti alázat, amellyel az egykori előd a Szépművészeti Múzeumnak ajándékozta képeit, s amellyel az unokaöccs: Balló Gábor ingyenes képzőművészeti kört vezet újpesti fiataloknak. Évről évre alkotótábort és kiállítást szervez növendékeinek, melyek közül a 12. a közelmúltban nyílt meg az Újpesti Polgárcentrumban. A díszlettervező, művésztanárral hivatásáról, mesteréről: Csebi-Pogány Istvánról, valamint tanítványairól beszélgettünk.- Az utcán sötét volt, esett az eső, az Operaház színpadán azonban ragyogott a napsütés - négyéves koromban ez volt életem meghatározó színházi élménye. Első hallásra talán komolytalannak tűnhet a kijelentés, de tény, hogy én már gyerekkoromban is díszlettervezőnek készültem. Édesapám a Honvéd Kórház magas beosztású dolgozójaként ez idő tájt sokat volt éjszakai szolgálatban. Lévén édesanyámnak operabérlete a dalszínházba, ilyenkor engem is magával vitt. (Emlékszem, fizettek a jegyszedőnek, mert hat éven aluli gyereket nem volt szabad beengedni.) Otthon igyekeztem mindent lerajzolni és sorra terveztem az aprócska díszleteket. Amikor a továbbtanulásra került a sor, nem volt kétséges, hogy a művészeti gimnáziumba felvételizem. • A szobrász- és festőnövendékek között hogy érezte magát ön, aki a színészek mögé álmodott kulisszákat?- Egészen különleges miliőbe kerültem, mert mestereim többsége korábban a Képzőművészeti Főiskolán tanított. 1956-os szerepe miatt azonban a főiskola tanári karának jó részét büntetésből visszaminősítették középiskolai oktatóvá, így kerültek hozzánk. Meghatározó etikai és művészi magatartásmintákat láttam abban az időszakban. Szobrászként végeztem, de még Somogyi Józsefnél is nagyobb hatással volt rám festőtanárom: Csebi-Pogány István. Rendkívül kemény, hajlíthatatlan embert ismertem meg benne, akinek igazságérzete és életismerete számomra életre szóló élményt jelentett. A szó szoros értelmében ő tanított meg rajzolni, ő indított el a pályán. 0 Ön a magyar televíziózás hajnalán indult el a pályán, ebben a műfajban akkor mindenki kezdőnek számított. Hogyan vált profi tévéssé az évek során?- Első munkahelyem a filmgyárban volt, ahol díszletfestőként kezdtem. Tervezőasszisztensként kerültem a Magyar Televízióhoz, de néhány évvel később már díszlettervezőként foglalkoztattak. Harmincöt év óta dolgozom a Szabadság téren, és ma már elmondhatom magamról, hogy én maradtam a közszolgálati televízió egyetlen főállású díszlettervezője. Annak idején, a „hőskorban” két generáció dolgozott együtt: Drégely László, Kézdy Lóránt ifjú kollégájaként nagy rutinra és tapasztalatra tettem szert. Több mint 300 tévéjáték díszleteit terveztem és örömmel mondhatom, hogy hosszú szünet után ebben az évben ismét készül televíziós alkotás. Decemberben mutatjuk be Felvidéki Judit rendezésében a Seprűkarácsonyfa című filmet, amelyhez én terveztem a díszleteket, és forgatunk Gárdos Péterrel is. Mindemellett most fejezzük be Ráday Mihály és Katona Tamás október 6-i műsorát, Rózsa György és Horváth János közönség előtt játszódó vetélkedőit, valamint egy szórakoztató showt, amelynek címe: Nevetni fog! % Munkában, elfoglaltságban tehát korábban sem szűkölködött. Miért döntött mégis úgy, hogy képzőművészeti kört alakít az újpesti fiatalok számára?- Évek óta egyedül élek, így azt az időt, amit más a családjára, a hobbijára szán, én a tanításra fordítom. A nyolcvanas évek közepén feltűnt, hogy túl sok a csellengő gyerek. Úgy gondoltam, rajzolással értelmesen el lehet tölteni az időt, ráadásul ebben én magam is nyújthatok némi segítséget. A plébániának volt egy használható pincéje, ahol jól lehetett dolgozni, szerették a gyerekek. A kört a Clarisseum oratóriumában hoztam létre 1986-ban. Amikor a névadásra került a sor, nem kellett gondolkodnom, hiszen Csebi-Pogány István művészi pályája és személyisége egyaránt példa lehet mindenki számára. A tandíjmentes szabadiskola az önkormányzat támogatásával ma már a Szent László téren működik. Immár hatodik esztendeje, hogy barátom és művésztársam Bertalan Tivadar bekapcsolódott a munkába. Bercivel évtizedek óta ismerjük egymást, többször dolgoztunk együtt. Kettőnk gondolkodás- és látásmódja nagyon hasonló, hiszen tőle is nagyon sokat tanultam, csak az emberséget nem sikerült eltanulnom... Hangvé- teli különbségek azonban felfedezhetők: ő humanistán fogalmaz, én oda-oda csapok, erőszakosabb vagyok. (Bertalan Tivadart az Újpest 1998. augusztus 14-i számában mutattuk be olvasóinknak — a szerk.) 0 Mennyire hatja át e gyerektársaságot a képzőművészet, mennyire veszik komolyan a mesterek útmutatásait?- A körben messzemenően érvényesül a szemléletbeli szabadság, mindenki az egyéniségének megfelelő képeket készít. Jó néhány tehetség került ki a kezünk alól, előttük megnyílt az út a művészeti szakközépiskola, a főiskola, a restaurátorképző felé. A művészeti gimA Csebi-Pogány István Művészkör kiállításának megnyitóján az Újpest Galériában náziumokban ma már az én generációm vette át a tanári stafétát, nagyon sok barátom van közöttük, akik folyamatosan figyelik a gyerekeket. Hetente több mint húsz diák jár a körbe, de a legkisebbeknek hétvégén művészettörténetet is tanítok. Itt gyűlünk össze a lakásomon, hiszen itt vannak a videokazetták, amelyek segítségével megnyílik előttünk az indiai, a maya, az azték vagy az inka művészet titka. Az iskolákban nem tanítanak részletesen a Selyemút- ról, a Borostyánkő útról, a vikingek által bejárt földrajzi körről, amelyeknek történelmi, gazdasági, politikai ismerete nélkül a művészet fejlődése aligha érthető meg. • Az önálló képzőművészeti pályát teljesen lezárta?- A művészi pálya háttérbe szorult. Amíg a Vécsey utcai családi házban éltem, még jutott idő és hely festészetre és szobrászatra. Ma már erre nincs módom, alkotói kedvemet kizárólag a díszletek világában lelem. Mindez nem a képző-, inkább a film- és színházművészet része. A terveket, a fényképeket számítógéppel készítem, ez régen elképzelhetetlen volt. • Életének egy szakaszában a sashegyi villanegyedben is lakott. Mi hozta vissza önt Újpestre?- Világéletemben itt éreztem igazán otthon magam. Gyerekként az Erzsébet utcai, majd a Bajza utcai iskolában, ahol mi voltunk az első végzős osztály. Az ötvenes évek nyomásából nem éreztem semmit; a környékünkön alkalmazottak és munkások laktak, mi gyerekek pedig együtt nőttünk fel. A nyolcvanas évek elején történt, hogp A világ legrosszabb gyereke című filmhez Újpesten kerestünk külső helyszíneket. Akkor lettem figyelmes erre a Görgey utcában épülő alacsony házra. Volt itt egy bódé, ahol az építésvezető melegedett, bementem, elkértem a terveket. Beleszerettem ebbe a lakásba, és később sikerült elintéznem, hogy megkapjam a kiutalást. Azóta semmi bajom a világgal: bárhol megfordulok, kocsmában, vagy értelmiségi körökben, mindenütt találok barátokat és az emberekkel mindig van miről beszélnem. Rojkó Annamária Balló Gábor díszlettervező, aki hétvégén „házi előadásokat” tart a művészetek történetéről (Fotó: Zalka I.) 13
