Újpest, 1997 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1997-11-01 / 22. szám

1997. november 1. A tiktmete Vámos, vámos Argentina! í'ifarfe/í&iűett 17. Hej, Nagy Laci!... Az olasz védőket már elfektette, amikor Zoff kiindult feléje, s ő ijedtében messze a kapu fölé vágta a labdát Az argentínai világbajnokságra, végre, kijutottunk. A görögök és a szovjetek ellenében jobb gólaránnyal jutottunk tovább, de még hátra volt egy interkonti­nentális találkozó Fazekas, Nyilasi, Törőcsik és társai részére. A menet közben összeforrott csapat Kolum­biát is legyőzte és várhatta a világbajnokságot és az ellenfeleket... A sorsolás azonban nem kedvezett nekünk: a házigazdákkal, továbbá az olaszokkal és a franci­ákkal kerültünk egy csoportba. Az a hagyományos feszültség, amitől Baráti megszabadítani akarta a válogatottat a világbajnokság előtt, gyászos vere­séggel végződött Londonban, az angolok ellen. így az argentinok ellen csak egy minimális vereséget eredményezett. További szakmai tévedés volt, hogy ezt a meccsel meg akarta nyerni a magyar csapat, hi­szen a házigazdákat megverni szinte lehetetlen, ugyanis a meghívott bírók tudják a kötelességüket, ha az nincs is leírva... Mi is 83 percig szenvedtünk az l-l felett, s akkor - egy kihagyott magyar hely­zet után - ők megszerezték a győztes gólt. Ettől ide­gileg összeroppant a magyar csapat, s szándékos durvaságért előbb Törőcsik, majd Nyilasi került a kiállítás sorsára. Az olaszok következtek, s mindjárt a kezdés után magukhoz ragadták az irá­nyítást, fergeteges iramot diktáltak. Tőlük szokat­lan módon 4-2-4-es hadrendben játszottak, meg se próbáltak védekezni. Az első nagy gólhelyzet még­is Nagy László előtt nyílott, de akárcsak az argentinok ellen, most is hibázott sorsdöntő helyzetben! Az „azzur- ri” csapat egyre na­gyobb fölénybe került, azt csinálta, amit akart, s a mieink ismét a sza­bálytalanságok fegyve­réhez nyúltak. Egymás után jöttek a gólok és a sárga lapok. A mérkő­zés befejezése előtt tíz perccel az olaszok már 3-0-ra vezettek, amikor egy magyar támadás végén Bellugi szabálytalanul aka­dályozta Csapót, és ll-es kaptunk. Tóth András állt neki a büntetőnek, s biztosan lőtt Zojf hálójába, 3-l-re szépített. Ezzel a vereséggel azonban már végérvényesen elbúcsúzhattunk a világbajnok­ságtól. A magyarok szállásán újra fellobbant a vita: ilyen helyzetben játszassuk-e a két kiállított játé­kost, akiknek eltiltása már lejárt, vagy adjuk fel el­veinket. Szokás szerint az eredménycentrikusság kerekedett felül, mert a vezetők minden áron leg­alább egy győzelemmel akartak hazatérni. De nem sikerült! A harmadik mérkőzésünket is Mar del Pla­tán játszottuk, s a magyar csapatban újra ott volt Nyilasi és Törőcsik. A megalkuvás azonban - mint annyiszor - most is feleslegesnek bizonyult, mert éppen őket viselte meg legjobban a tortúra, s idege­sen, csapnivalóan rosszul játszottak. A franciák Piatini nélkül léptek pályára, de raj­tunk ez sem segített. Igaz, most is hadilábon álltunk a szerencsével, mert Pusztai a 20. percben ordító gól­helyzetben hibázott, s így a franciák szerezhették meg a vezetést. Sőt nem sokkal ké­sőbb második góljukat is belőtték. Ekkor azonban még volt erő a magyar csa­patban, s Zombori révén si­került szépítenünk. A fel­csillanó remény azonban hamar kihunyt, mert a fran­ciák nyomban válaszoltak, s így a félidő végeredménye 3-l lett. Szünet után beállt Piatini, s félő volt, hogy ve­le hatig meg sem állnak a „gall kakasok”. De az eredmény már nem válto­zott, és így három vereséggel, erkölcsi vesztesként hagytuk el Argentínát. A középdöntőben, az A csoportban, Hollandia le­győzte Olaszországot és Ausztriát, az NSZK-val dön­tetlenül játszott, s így került be a döntőbe. A B cso­portban a döntő jogát érintő argentin-brazil mérkőzés gól nélküli döntetlennel végződött, s így elsősorban a gólkülönbség nyert meghatározó szerepet. A Peru el­leni mérkőzés tűnt vízválasztónak a két nagy vetélytárs számára. A brazilok 3-0-ra verték Perut, tehát Argentínának min­denképpen nagyobb arányú győzelmet kellett elérnie, hogy bekerülhessen a döntőbe. Nos, ez a feladat ugyan sikerrel végződött, de nem mindennapi vihart kavart. A házigazdák ugyanis az addig kiválóan védő Quirogá- nak féltucat gólt lőttek, háromszor annyit, amenynyit a három selejtező mérkőzés során kapott. A világsajtó te­le volt azzal, hogy az argentinok megvették a kapust, sőt, az egész perui válogatottat. Senki nem hitte el, hogy 6-0 az reális eredmény, igazi erőviszonyokat tük­röz. így azonban Argentína került a döntőbe, Brazília rosszabb gólkülönbséggel, azonos pontszám mellett ki­esett, illetve csak a 3. helyért játszhatott Olaszország­gal, de végül is a bronzéremmel vigasztalódott. Argentína tehát elérte célját, s az ország átalakult egyetlen nagy sétálóutcává. Huszonötmillió ember kezdte ünnepelni válogatott csapatát, s a hangulat percről percre forróbb lett, ahogy a döntő mérkőzés órája közeledett. A kék-fehér-kék színek minden el­képzelhető formában testet öltöttek és elborították az országot. A városokban, az utcákban pedig zengett a világbajnokságra írt induló „Vámos, vámos Argentí­na!” - Gyerünk, gyerünk Argentína! A finalissima napján a nép lelkesedése legyőzhetetlen- nek tűnt a hidegen szemlélődő kívülálló számára. A bíró­küldés is ezt a feltevést erősítette meg: a FIFA játékveze­tő bizottságának elnöke, az olasz dr. Artemio Franchi, az UEFA későbbi elnöke, nem engedett eltökélt szándékán változtatni, s olasz bíróra bízta a döntőt. Sergio Gonella nevét mi is jól ismertük, tudtuk, hogy kitűnő bíró, s azt is, hogy Franchi feltétlen híve. S vajon mit akarhatott jobban a világbajnokság döntőjében egy FIFA-vezető, mint azt, hogy - győzzenek a házigazdák! Igaz, a bíró gazdag ember, bankigazgató volt magánéletében, de azért a babéroknak is van értékük. Nem is kevés... Az az igazság, hogy már meg sem lepődtem, amikor két órával a kezdés előtt kiérkeztem a River Plate stadionba. A csoda inkább az volt, hogy eljutottam odáig a már szinte őrjöngő utcai tömegben. A stadion felvirá­gozva, minden kék-fehér-kék színekben pompázott, s a lelátókon 78 ezer ember szorongott, de rendületlenül énekelte a világbajnokságra írt dalokat, vagy féltucat iga­zi slágert. Felejthetetlen élmény volt, amely mellett eltör­pült a mérkőzés képe. Pedig már izgalommal kezdődött: amikor a holland csapat kivonult, az aigetinok tiltakoztak a bírónál, mert R. van de Kerkhof a csuklóján kemény rögzítő kötést viselt. Le kellett vinnie, mert az baleset- veszélyes volt az argentinok szerint. Nyolcperces késés­sel indulhatott a világbajnokság döntője, amely >39 percig gyilkos küzdelmet mutatott. Akkor azonban Kempes egy remek akció végén belőtte a házigazdák első gólját, s et­től megrészegült a csapat. Sárga lapok, dühös reklamálá­sok és kemény összecsapások tarkították a játékot, s ami­kor a 82. percben Poortvliet fejese utat talált az egyéb­ként kitűnően védő Filial hálójába, elszabadult a pokol a nézőtéren. Legalábbis hangerőben... Hosszabbításra került sor, és már az első percekben megfordult a kocka. Az argentinok fergeteges tempót diktáltak, és a 105. percben Kempes belőtte csapata második, vezető gól­ját. Hét perccel később pedig már eldőlt a mérkőzés sorsa: Bertoni-Kempes-Bertoni adogatás végén az utóbbi belőtte a harmadik argentin gólt is. Argentína győzött 3-l-re, s világbajnok lett! Három napig tartó népünnepély kezdődött, s talán ekkor indult el a fel- szabadulás is a katonai diktatúra alól. Vándor Kálmán mm ll

Next

/
Thumbnails
Contents