Újpest, 1997 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1997-10-17 / 21. szám
1997. október 17. Legyőzték az akadályt ÚJPEST ZÁSZLAJA A MONT BLANC-C iiotrc Valasek Tamás és Henkrich Gábor kezükben Újpest zászlajával a 4807 méteres Mont Blanc csúcsán... Öt újpesti fiatalember - gyerekkori jóbarátok - Gellér Flórián, Henkrich Gábor, Kunvári Ferenc, Pásztor Attila és Valasek Tamás együtt hódol az alpinizmus szenvedélyének. Néhány héttel ezelőtt közülük ketten megvalósították a „Nagy Álmok" egyikét, hiszen megmásztak a kontinens legmagasabb hegycsúcsát, a Mont Blanc-t.- A terv régóta ott motoszkált a fejünkben, hosszabb ideje foglalkoztunk az Alpok legmagasabb csúcsa megmászásának gondolatával, de sokáig mindez csak vágyálom maradt. Tavaly azonban felgyorsultak az események, mert a barátaim beiratkoztak a Budapesti Természetbarát Szövetség Matáv-klubjának szikla-, illetve hegymászótanfolyamára. Az idén tavasszal én is csatlakoztam hozzájuk, így tettünk szert a megfelelő technikai tudásra. • Ez azt jelenti, hogy márciusban elvégzett egy tanfolyamot és augusztusban már volt bátorsága nekivágni a közel ötezer méteres csúcsnak?- Igen, de hozzá kell tennem, hogy hosszú ideje edzésben vagyok. Korábban sokféle sportágat kipróbáltam rnár, és mindegyikben az erőnlét fejlesztését találtam a leglényegesebbnek. Ezzel a vállalkozással különleges próbatételt állítottam magam elé. A magashegyi túrákra sohasem könnyű a felkészülés, sőt a helyszínen adódhat váratlan helyzet is, amelyre előzőleg senki sem gondol. Rendszeres terep- és lépcsőfutással készültem a „kirándulásra”, de a kérdés, hogy bírom-e majd a több ezer méteres magasságot, egészen addig megválaszolatlan maradt, míg fel nem épünk a Mont Blanc-ra. • Ma már tudjuk a választ, hiszen több fénykép- album is bizonyítja, hogy legyőzte az akadályt.- Túránk elején végig tiszta, szép időben gyalogoltunk. Augusztus 24-én Chamonix-ből indultunk el felfelé. A háromezer méteres magasságban épült menedékház tövében vertük fel a sátrat. Délután 3 órakor ismertük meg a másnapi időjárás-jelentést, amely semmi jót nem ígért. Vihar közeledtét jelezték, s ez a túra elhalasztását vagy elmaradását is jelenthette. Sürgősen döntenünk kellett, hogy nekivágjunk-e még a vihar előtt a csúcs megmászásának. Végül az indulásra szavaztunk, és másnap hajnali 2-kor elindultunk felfelé. Nyolc és fél órát tartott az út. • Milyen gondolatok jártak a fejében? Nem félt?- Bár hallottunk néhány távoli lavinát, a félelem mégsem lett úrrá rajtunk. Talán egy hatalmas jégfal jélentette a legnagyobb veszélyt, amely mellett néma csöndben kellett elmennünk, hogy a hangrezgés nehogy megindítsa a jég zuhanását. A Bossons-gleccseren át vezetett az utunk. A fáradtság annyira eluralkodott rajtam, hogy többször is elhatároztam: leülök és nem megyek tovább. Szerencsére azonban valami mindig továbbhajtott. • Honnan tudták, hogy merre kell menni? Talán turistajelzések tájékoztatják, a hegymászókat?- A Mont Blanc csúcsán „nagy a forgalom”, hiszen Európa egyik leghíresebb hegyéről van szó. A világ minden pontjáról érkeznek a hegymászók, de nem mindenkinek sikerül legyőzni az akadályt. A csoportok gyakran hagynak maguk után nyomokat. Útjelek természetesen nincsenek, sőt még a hegy tetejét sem jelzi csúcskereszt. Vezetőnk, Straub József azonban már otthonosan mozog a környéken, a Mont Blanc-on ez volt all. túrája. • Honnan jött az ötlet, hogy magával vigye Európa tetejére Újpest zászlaját?- Ez volt az egyik legelső dolog, amit elhatároztunk. A város zászlója végig ott lapult a zsebemben. Azt hiszem, büszkeségnek hívják az érzést, amely valójában a teljesítményt jelenti: i tettük az utat, amely Újpestről indult és a Mont B ig tartott. • Mennyi ideig maradtak odafönn?- A kilátás lenyűgöző, több száz kilométer távol; ellátni a Mont Blanc „lapos csúcsáról”. A hőmére azonban nagyon alacsony, ezért az ünneplést kése halasztottuk. Alig negyedórát maradtunk, majd mej dődött a leereszkedés. Este 9-re értünk vissza az táborba. • Lapszámunk megjelenésével egy időben ön é Egyidőí 1907. augusztus 12-én Újpes dezett tanácsú várossá alakú új korszak kezdődött a tele életében. 1907. október 9-én született Bözsike. Kilenc tes után elsőként ő, a „vakarcs” városi kislány. Szülei Mogyi ról költöztek be, az édesapa a lekedésnél dolgozott. Eli még a lóvasutat vezette, vagy kább hajtotta, utóbb a Váci közlekedő villamost. Bözsikének nagyon szegén nagyon boldog gyerekkora Azt a házat, ahol laktak, az Árpád út elején, az első szőr bombázás a földdel tette egyenlővé. Nem volt nehéz dolog ve földszintes házak voltak, nagy udvar, körbeépítve sí konyhás kis lakásokkal.- De akkoriban még nagyon összetartottunk. Nemes család, hanem mind, az egy házban, egy környéken lake Mikor Manyikénak, a nővéremnek névnapja volt, kitett asztalt az udvar közepére, kakaót meg kalácsot kínált és denki fölköszöntötte Manyikét. Édesanyám parasztlány de mind a tíz gyereket taníttatta. • Az Attila utcai iskola 1902-ben épült. Ide íratták be Böí is. Sok új pajtása lett. Egyikőjükre, aki az úgynevezett Lind ban lakott - ez emeletes ház volt! -, azért emlékszik nagyo mert annak a kislánynak játékai is voltak. Kis bádogedényké lak, kancsók. A környékbeli gyerekeknek csak elképzelt já voltak. A fiúk „háborúztak", a kislányok bekötötték a „sebei Nagy divat volt a „korzózás”, a séta az Árpád úton. a akkor még lefutott egész a Dunához. A híd lábánál volt a 1 ras uszoda. Két vendéglő is volt ott, esténként hallgatták nét. Persze csak úgy, kerítésen kívül.- Átjártunk a Szúnyog-szigetre is, mentünk evezni. Sz tem a társaságot, legyenek körülöttem minél többen. Édes nem - sóhajt Bözsike -, az a sok kedves barátnő, hova let Csodálatos az idősek emlékezete. Ennyi évtized távlatál pontosan tudja, ki hol lakott, milyen üzletekbe jártak vását Bözsike emlékei alapján fel lehetne építeni a régi Újp< Ezek még szép emlékek. Vidám kislány, mosolygós nagy boldog menyasszony, ifjú asszony.- Közel a vasúthoz béreltünk egy kis lakást, de a hábon zeledtével a férjem úgy gondolta, ez a hely nem biztonsági a Berzeviczki utcába, egy új házba költöztünk, az első em re. Szép kis lakás volt, komfortos. Közben édesanyámék költöztek a Károly utcába, és délutánonként együtt sétált: az első gyermekemet, Hédikét.-Túléltük a háborút, a bombázások elől ide-oda vidékre nekültünk. Mikor már bejöttek az oroszok, kihirdették, 1 akinek német hangzású neve van, jelentkezzen. És a fél ahelyett, hogy elbújt volna, elment és jelentkezett. „Nem náltant semmi rosszat - mondta -, nincs mitől féljek.”- Jaj Istenem, de nagyon kellett volna pedig félnie! Ha:
