Újpest, 1997 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1997-10-03 / 20. szám
1997. október 3. ij 1 HOI Az előző angliai világbajnokság, a brazilok elleni fényes győzelem „feldobta” labdarúgóinkat, és lelkesedésüket a Szovjetunió elleni vereség sem tudta megtörni. Baráti Lajos, akinek lemondását a szövetség nem fogadta el, a megkezdett úton vágott neki a következő világbajnokságnak. A világbajnoki selejtezők sorsolására Casablancában került sor, s mi Dániát, Írországot és Csehszlovákiát kaptuk ellenfelekül. Nem volt kedvező a hír fogadtatása, a csehszlovákoktól tartottunk. A chilei vb-vereség után kétszer játszottunk döntetlenre velük, s ez nem sok jót ígért. A világbajnokság kiírása eltért a korábbiakétól: kétjátékost lehetett mérkőzésenként cserélni és a gólarány helyett a gólkülönbség döntött. A magyar csapat - mint mondottam a legtovább harcolt a mexikói repülőjegyekért. És hogy ez így alakult, az nem csupán az ellenfeleken, hanem a magyar játékosokon, és egész sor szakmai hibán is múlott. Dániát a korábbi győzelmeink alapján annyira lebecsültük, hogy egyik-másik válogatott játékos még a koppenhágai útra sem akart vállalkozni. Nagy viták előzték meg például Albert dániai játékát. A kitűnő játékos pihenőt kért erre a mérkőzésre, annál is inkább, mert a csehszlovákok előzőleg mindkétszer simán verték a dánokat, és Albert - miután a csehszlovákokat idehaza, az íreket pedig Dublinban legyőztük - úgy érezte, ráfér egy „szabadnap”, de rábeszélésre végül is vállalta a játékot. Két győzelme volt ekkor már a magyar válogatottnak, bár az írek ellen - nagyszerű első félidő után - csapnivalóan rossz, fölényeskedő játék következett, és már attól kellett tartani, hogy pontot hagyunk Dublinban. Végül is Berte biztosította be a két pontot, de általános volt a vélemény, hogy a csapat nincs meggyőző formában. A lapok kivétel nélkül bírálták a teljesen indokolatlan könnyelműséget, és figyelmeztettek arra, hogy a to- vábbjufásról még csak nem is álmodhatunk, ha Koppenhágából nem hozzuk haza mind a két pontot. Ki gondolt volna arra, hogy Koppenhágából még egyet sem tudunk elhozni? . Ezt a találkozót a válogatott gerincét adó újpesti csapat hazai kupaveresége előzte meg... A VVK döntőjében, a New Castle United ellen a kinti 0-3 után a Megyeri úton is 2-3! A kedvezőtlen előjeleket csak növelte az a gyors gól, amit a dán csapat már a 4. percben a hálónkba juttatott. Öle Sörensen védőink díszkísérete mellett szerezte meg csapatának a vezetést, és bár Berte két percen belül egyenlített, a játék egyáltalán nem úgy alakult, ahogy reméltük. Ráadásul - milyen a sors játéka! - a 32. percben, nem sokkal azután, hogy Dunai II. megsérült és le kellett cserélni őt, Albert egy már elvesztett labdára teljesen feleslegesen rohant rá, összecsapott a kifutó dán kapussal és olyan súlyosan megsérült, hogy nem folytathatta a játékot. Az erejében jelentősen megcsappant magyar válogatott a koppenhágai Idraets parkbeli stadionban egyre esélytelenebb lett. A dán amatőr labdarúgók leckét adtak akarásból, küzdeni tudásból. A mieink pedig, mintha megbabonázták volna őket, hibát hibára halmoztak. A dán csapat balszélsője, a gyíkmozgású Lefevre, ismét a hazai immáym tikténete Marseille-i csapás csapatot juttatta előnyhöz (2-1), majd az Albert helyére beállt Zámbó jól időzített átadásából Farkas egyenlített. Az első félidő 2-2 arányú döntetlennel ért véget, és ez nyitva hagyta a lehetőséget a végső győzelemre. Szünet után kezdetben támadott is a magyar csapat, Benének és Farkasnak azonban semmi nem sikerült, mert szorosan fedezték őket, így az idegesség egyre jobban elhatalmasodott rajtuk. Bosszantó hibák, átadási pontatlanságok követték egymást, kezdett felbomla- ni a rend és a fegyelem a csapatban. A védők, látván a csatárok tehetetlenségét, egyre gyakrabban előmerészkedtek, így történt, hogy a 63. percben egy gyors ellen- támadásból a dán csapat legidősebb tagja, Madsen átjátszotta védőinket és megszerezte a sorsdöntő gólt. Kikaptunk 3-2-re, noha az utolsó pillanatig rohamoztunk, mindent megtettünk az egyenlítésért, de hiába volt a sok igyekezet- csak egy kapufára futotta erőnkből... A szerencse most sem volt mellettünk, mert - így tartják a sportvilágban - az rendszerint a jobbik fél mellé áll. És mi ezen a délutánon rosszabbak voltunk a dánoknál! Kikaptunk, de ennél sokkal több veszett el: biztos továbbjutási reményeink foszlottak szét! Egy lehetőség maradt számunkra: Prágában megverni a csehszlovákokat! Három hónap állt rendelkezésre, hogy felrázzák a csüggedt, letört játékosokat, akik maguk is érezték a helyzet komolyságát. Szó sem esett már a biztos továbbjutásról, mindenki magába fojtotta véleményét, de azért összeszorított fogakkal készült a prágai S párta stadionba, amely már régóta „futballpokolnak” hatott a vendégcsapatok számára. Albert pótlására Fazekast állította be a szövetségi kapitány, és a védelmet olyanformán erősítette meg, hogy Juhász István helyére előrevitte Szűcs Lajost és Ihászt tette balhátvédnek. A nyugatnémet Tschenscher sípjelére a következő összeállításban lépett pályára csapatunk: Szentmihályi- Káposzta, Mészöly, Páncsics, Ihász - Göröcs, Szűcs- Fazekas, Bene, Dunai II., Zámbó. Baráti Lajos tanítványaira, az újpesti csatársorra várt tehát a feladat, hogy elhozzák a két pontot Prágából. Ahhoz, hogy nyitva maradjon a versenyfutás a csoportelsőségért, nekünk legalább döntetlent kellett elérnünk. így, 3-3 vesztett ponttal, egy harmadik, semleges pályán vívandó mérkőzés lehetőségét teremthettük volna meg... Idegesen lépett pályára a magyar válogatott, de mindjárt olyan tempót diktált, hogy az öntelt csehszlovák szövetségi kapitány, Jozef Marko arcára nem jött mosoly az első félidőben. Ezekben a percekben aligha nyilatkozott volna olyan fölényesen, mint a budapesti mérkőzés előtt, a Népstadionban. A közönség is hallgatott, mert a mieink játéka 50 percen át a 40 ezer szurkoló torkára fagyasztotta a szót. Már a 9. percben megszereztük a vezetést Bene góljával és úgy játszottunk, mintha tét nélküli mérkőzésről lett volna szó: nyugodtan, biztosan, időnként sziporkázóan. A fiúk nem ijedtek meg a közelharctól sem, nem ismertek elveszett labdát. Hagara egyenlítésére 10 percen belül újabb góllal válaszoltunk, Dunai II. révén. Az első 45 percet 2-1-es vezetéssel zártuk, és mindenki nyugodt volt - ez csak jobban mehet. így is folytatódott, mert a 49. percben Fazekas növelte góljaink számát, amire azonban a vendéglátók azonnal válaszoltak: 3-2! édar^eáéfdm A csapatkapitány, kezében a Rímet Kupával, amely végleg a braziloké lett a mexikói világbajnokság végén Ekkor elszabadult a „pokol”. A Spárta stadion zúgott a „Do-to-ho!”-tói, és a mieink egy pillanatra megtorpantak. Sós Károly ekkor cserét határozott el: Mészölyt lehívta és Juhász Istvánt küldte a pályára, hogy a karmester Kvasnakot semlegesítse. Ez a húzás nem bizonyult szerencsésnek. Az egyre veszélyesebben rohamozó hazai csapat nyomása a 75. percben góllá érett, s 3-3 lett a végeredmény. S ez azt jelentette, hogy decemberben (!) Marseille- ben egy harmadik mérkőzésre kényszerültünk. A „marseille-i csapás” címszó alatt elhíresült mérkőzésünk, sajnos súlyos, 4-1-es vereséggel végződött. A válogatott gerincét ismét a lila-fehérek adták, de biztató első negyedóra után a bátortalan, labdatartásra berendezkedett magyar csapat összeroppant, és végül 4-1 arányú vereséget szenvedett - kiesett! S hogy miért? Állítólag a meccs előtt, az öltözőben tudták meg, hogy győzelem esetén fejenként 1000 dollár a prémium, és ezt a pénzt vámmentesen költhetik el Franciaországban. Erre mondhatnánk mai hasonlattal: túladagolták a magyar csapatot! S Marseille óta tart a magyar futball mélyrepülése... A mexikói világbajnokság legdrámaibb csatájára az elődöntőben került sor. Olaszország és az NSZK gólpárbajt vívott, ami a rendes játékidőben l:l-re végződött, s így kétszer 15 perces hosszabbításra került sor. Ekkor már egymást követték a gólok és végül Rivera a 110. percben lőtte be a döntőbe az „az- zurri ll”-et. A 4:3-as győzelem azonban kivette az olaszok minden erejét, s így az Uruguay ellen biztosan (3:1) nyerő brazilokat nem tudták megállítani a döntőben. Pelé és társai 4:1-re győztek, s ezzel harmadszor — és végleg - nyerték el a Rímet Kupát. Vándor Kálmán
