Újpest, 1997 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1997-06-13 / 12. szám
A Károlyi család eredete - II. rész Zaklatott kor sikeres embere: Károlyi Sándor A Károlyi család egyik legérdekesebb életű, ám legvitatottabb méltatású tagja volt Károlyi Sándor (1669-1743). Már életében ellentmondásos érzések vették körül, halála után pedig a szélesebb közvélemény s a történészszakma értékelése egyaránt megoszlott róla - egyszer árulót, másszor reálpolitikust látva benne. A következő néhány sorban igazságot tenni ugyan nem lehet, sem a cselekedeteit motiváló indokokat teljesen fölfejteni, de azért életének fontosabb eseményeivel és jellemének néhány szokatlan, korában egyáltalán nem tipikus vonásával közelebb hozható személye, és evvel talán érthetőbbé válnak mindazok a problémák, melyekkel találkoznia kellett s melyek döntéseiben befolyásolták... ÚJPEST 1997. június 13.____________________________________ Amikor Károlyi Sándor született, a török birodalom magyarországi hadállásai már erősen inogtak, de azért a karlócai béke megkötéséig még bőven volt része erőszakban és szenvedésben a Felvidéknek, Partiumnak és Erdélynek. A család, melynek birtokai e területek találkozásánál feküdtek, súlyos áldozatokat hozott, hogy azokat megvédje; s a Nagykárolyban világra jött Károlyi Sándor gyermekkora is szakadatlan meneküléssel telt el. Négyéves korában, hogy biztonságban legyen, Munkácsra vitték szülei, ahol jezsuita szerzetesek kezdték meg tanítását. Iskoláit Ungváron folytatta, ahonnan viszont a pestis elől kellett szélsebesen távozniuk. Majd szatmári és kassai tanulóévek következtek, ez utóbbi helyről viszont Thököly kumcai üldözték el. A megállapodottság és a nyugalom hiánya nem kedvezett ebben az időben sem az egyéni életnek, sem a gazdálkodásnak; amikor 1689-ben Károlyi László meghalt, fia ezt jegyezte fel naplójába: „Annak szomorú alkalmatosságával, én ifjú, gyenge, tudatlan koromban succedálván [örökébe lépvén] mind a gazdaságban, mind afőispánságban, az egy puszta házban, üres kamarában, elpusztult jószágban, üres erszénnyel temérdek sok adósság maradván, még csak azt sem tudtam felgondolni elmémmel, miként kellessék fogni az élethez." Ahogy látjuk. Károlyi Sándor apja örökéként betöltötte Szatmár megye főispáni tisztét is, de e közhivatal viselőjeként s magánemberként is sok rombolással nézett szembe: a török által támogatott tatár és kuruc hadak válogatás nélkül pusztítottak mindent. Szatmár megye első embereként ő verte szét 1703-ban Dolhánál a II. Rákóczi Ferenc nevében fegyvert fogott kurucokat is - nyilvánvalóan ugyanolyan rablóbandának gondolta őket, mint amilyenekkel már korábban volt dolga. A sors fintora következtében ez év végén mégis felesküdött Rákóczira: mert a bécsi udvar nem teljesítette a hadviselés terhei miatti adómérséklési kérését; mert meggyőződött arról, hogy a II. Rákóczi Ferenc vezette felkelés céljai között a hazaszeretet és a földművelő, jobbágynép sorsának megsegítése egyaránt szerepelt; mert birtokait és családját - melyek a hadműveleti területeken voltak - meg kellett védenie. A vezérlő fejedelem tábornokká és egy lovas ezred tulajdonosává nevezte ki és személyes barátságával is megtisztelte. Károlyi Sándor gyorsan emelkedett a katonai ranglétrán, ügyes hadvezér volt - és sok irigyet szerzett a kurucok között is magának. A romhányi csata (1710) után azonban - melyet mindkét fél győzelemként könyvelt el, bár a kurucokra nézve felért egy vereséggel, mivel a felvidéki városokkal nem tudtak összeköttetést teremteni - Károlyi Sándor megegyezésre törekedett, látva, hogy a további harcok csak az ország kivérezését szolgálják s engedmények szerzésére is a legmegfelelőbbnek találta a helyzetet és az időpontot. A békét 1711. április végén Szatmáron kötötték meg s május elsején a kuruc hadak a majtényi síkon letették a fegyvert. Mivel Károlyi Sándor életében, de a magyar história szempontjából is ez kényes pont, el kell itt mondani, hogy a béketárgyalásokat maga Rákóczi Ferenc kezdte el, majd annak folytatására felhatalmazta Károlyi Sándort, miközben ő külföldi hadi segély után nézett - ezalatt azonban itthon az események irányítása kicsúszott a kezéből. Károlyi Sándornak választania kellett az orosz segítségben bízó és hiú ábrándokat követő Rákóczi Ferenc ideális elképzelése, valamint az ország reális érdeke között. A Szatmáron létrehozott egyezséget politikai szempontból lehet ugyan vitatni, a következő évtizedek azonban az ország gazdaságának megerősödését hozták magukkal, ami a kultúra, a művelődés és a társadalom fejlődésére is nagy hatással volt. A nyugalom adta lehetőségekkel természetesen Károlyi Sándor is élt - ezt sokan nem tudták neki sem megbocsátani (ahogyan Görgey Artúrnak sem hosszú életét). Szolgálataiért 1712 áprilisában elnyerte a grófi címet, s mind III. Károly, mind Mária Terézia udvarában megbecsült személyiség volt. A harcok befejeztével megnyílt lehetőségeket jótékony célokra is felhasználta: állásait következetesen és határozottan az üldözött kurucok javára fordította, számtalan külföldi bujdosó számára eszközölt ki hazatérési engedélyt, és segélyezte a rászorulókat. Nagy összegeket fordított jótékony intézetek és iskolák anyagi alapjainak megteremtésére, jobbágyai megsegítésére. Nagykárolyban a piaristák temploma és rendháza, a szegények kórháza, Pesten a kla- risszák zárdája, a nyírbátori és a miskolci minoriták rendháza, a majtényi, csengeri, kaplonyi, erdődi és más templomok, valamint iskolák neki köszönhetik létüket. Károlyi Sándor viszonylag fiatalon, 1687-ben kötött házasságot Barkóczy Krisztinával (1671-1724), gazdasága gondviselőjével, hűséges társával és lelki támaszával, gyermekeik gondos anyjával és szeretetteljes nevelőjével. Férj és feleség egymás iránti teljes bizalmú, érzelemteli, családszerető életet éltek. Barkóczy Krisztina a kor kevés számú olvasó asszonyai közé tartozott, aki gyermekeiben is elültette ezt a szenvedélyt. Mély vallásossága - férjéhez hasonlóan - nem távolította el sem az emberektől, sem a más felekezetűektől - ő volt például Köleséry Sámuel legfőbb támogatója. Bár férjével együtt gyakorló katolikus hívek voltak, a vallást magánügynek tekintették, nem támogatva a politizáló egyházat. Barkóczy Krisztina nem csupán az olvasásban, hanem az írásban is művelte magát, férjének küldött nagyszámú levele jogán helye van a magyar művelődéstörténetben is. Ízelítőül álljon itt néhány sor abból a levélből, melyet Klára lánya nagy betegsége idején írt férjének: „Az én édes lelkem Klárám szörnyű hirtelen megbetegedvén vasárnap, már kedden jobbára halálán volt; eddig talán meg is halt, nekem ily egyedül való állapotomban mondhatlan keserűségemre. De mivel igen tetszett az Istennek, meg kell nyugodnunk szent akaratján. Nem akarja ötét ily nagy nyomorúságos szenvedésekre juttatni, mint engem; mert már éppen el kell merülnöm a keserűség tengerébe. Édes lelkem! ha istennek úgy tetszik, adjuk mi is oda jó kedvvel. Meglátjuk végtére a gyönyörűségnek helyén, az hol elveszen az Isten minden bánatot. Kérje kegyelmed édesem a szerzeteseket, imádkozzanak, adjon az ur Isten békességes tűrést ily egymásra következő súlyos bánátimban. Holnap magam is megindulok Salánk felé; ha most hirtelen nem tudósíthatom kegyelmedet szivem, annak tulajdonítsa. Mindenekre leszen gondom, hacsak valamit pihenhetek. A borbélyt - azon leszek - késedelem nélkül elküldjem. Most úgy nem is írhatok, mint akarnám." De maga Károlyi Sándor is feljegyezte élete fontosabb eseményeit, naplóját elsősorban a történetírás használta fel. A krónika azonban a családi eseményeket, vendégségeket és mulatságokat is megörökíti - igazolva férj és feleség szeretetteljes viszonyát. Végezetül mégsem ebből, hanem azokból a sorokból idézzünk, amiket Rákóczi Ferenchez intézett, s melyekben mintegy az utókor vádjaival szemben is megfogalmazta védekezését: „Hogy nyertem, isten adta, de avval nem töltöztem, hanem volt elég szegénylegény hozzá, azé lőtt s ezután is azé leszen, mert én nem azért hadakozom, senkinek hópínzét, sem jutott nyereségét el nem vettem, sőt soha egy nyereségből is részt nem vettem, az kit tulajdon magam nyertem is, odaadtam, kit az egész vitézlő rend recognoscál (megállapít)." Ecsed vára, melyért a Károlyi család sokat pereskedett... Buda Attila (Folytatjuk.)
