Újpest, 1996 (4. évfolyam, 1-26. szám)
1996-10-12 / 21. szám
I PFCT J| m m*xt&&**# ü. 1956. október 30-án a Váci úton elfogták és letartóztatták, majd a tanácjházára kísérték a nemzetőrök Horváth Jánost, az Egyházi Hivatal vezetőjét és AVH-s kísérőit. A nála talált iratokból kiderült, hogy Mindszenty József hercegprímás veszélyben van. Felsőpetényből, ahol fogságban volt, a szovjet csapatok ismeretlen helyre akarják szállítani. Az emlékezők szerint nem azért, hogy megőrizzék. A Forradalmi Bizottság gyorsan döntött. A hercegprímás kiszabadítására fegyveres csapatokat küldtek. Hamarosan összeállt a küldöttség. A Forradalmi Bizottság Gábor Lászlót és Lichtenstein Sándort küldte. A Folyamőr laktanya fegyvereseit Ország százados, a nemzetőrök csapatát Vanyek Antal vezette. Nem tudhatták Újpesten, hogy eközben a rétsági páncélosok Pálinkás őrnagy vezetésével kiszabadították Minszentyt és Rútságra vitték. A felkelő csapat ott találkozott a hercegprímással, aki örömmel jött velük a fővárosba. Egyenesen a budai rezidenciájába kísérték, a várba. Egy ideig a fegyveres őrséget is az újpesti nemzetőrök adták. Áldozatok Sajnos a harcok következtében már több áldozata volt a felkelésnek Újpesten. Az elesettek hozzátartozóinak, mint sok más helyen, itt is gyűjtöttek. Eleinte az Állami Áruház betört kirakatában volt egy kalap vagy doboz - az emlékezők nem egyeznek ebben - és egy tábla a felirattal. Később máshol is elhelyeztek az utcán ládákat. Sok pénz gyűlt össze. Nem őrizte senki, szent volt mindenki szemében. November 1-jén az áldozatoknak közös temetést rendeztek a Megyeri temetőben. Jelen voltak az egyházak kerületi képviselői, a forradalmi bizottság, a tanács megbízottai, a gyászolók, az ismerősök és ismeretlenek. Az emlékezők szerint nagyon szomorú és nagyon szép volt. Október 31-én híre jött, hogy az Országos Börtönben - ez az a börtön, ahol később a felkelőket is kivégezték - még politikai foglyok vannak. Az október 31. és november 1. közötti éjjelen az újpesti nemzetőrök Péterfi Miklós segítségével sikeres akciót hajtottak végre. A börtönt elfoglalták és átvizsgálták. Az eredményekről sajnos nem sikerült pontos adatokat szerezni. A nemzetőrség szervezése és fejlesztése folyamatos volt. Mint már említettük, hozzávetőleg 800 fő volt novemberre a létszámuk. Kiképzésükről hivatásos tisztek gondoskodtak. A nemzetőrség vezetői: először Kiss Imre, a Forradalmi Bizottság alapító tagja, majd Rácz Endre vette át ezt a feladatot, aki mint volt katonatiszt jobban értett ehhez. Október 27-én már biztosan ő volt a parancsnok. November 4-én az erősen megnövekedett fegyveres erők parancsnoka Gábor László lett. O azonban úgy érezte, hogy ez a feladat meghaladja tudását, ezért javaslatára november 6-án Somlyói Nagy Sándor, 54 éves volt alezredest »evezték ki az újpesti fegyveres erők főparancsnokává. A nemzetőrök ellátásáról - élelemmel, ruhaneművel - i forradalmi bizottság gondoskodott. Két iskola konyháján főztek a szolgálatot teljesítőknek. Hihetetlen mennyiségű fegyvert és egyéb technikai felszerelést szereztek számukra. Többek közt Kecskeméten a hadtestparancs- tokság átadta részükre a szabadszállási híradózászlóalj eljes mozgósítási fegyverkészletét és még egy rádiósko- ;sit a teljes kezelő személyzettel. Kiutaltak részükre más catonai raktárakból és laktanyákból is fegyvereket. A Fo- yami laktanya nemcsak személyi állományával, de fegyvereivel is átállt. A gyárakban, üzemekben is nagy nennyiségű fegyvert foglaltak le. A magára hagyott Párt- úzottságban is. Ezenkívül a Chinoin gyárból robbanó- tnyagot is szereztek. Ilyen felkészültséggel néztek a harc elé. Terveket készíteni is volt idő. November 4-én, a szovjet invázió megindulása és a kormány összeomlása után Újpesten még nem történt semmi. Később is - a felkészülés ellenére - megpróbálták elkerülni a harcot. Küldöttség ment a szovjet csapatokhoz, kérve, hogy Újpestet kerüljék ki, itt rend van. A tankok nem kerülték el Újpestet. Összecsapások előbb is voltak már, de a legvéresebb két nap november 8-9-e volt. A harcok november 10-én fejeződtek be. A harcosok vezetői: Somlyói Nagy Sándor alezredes, Csete István hadnagy és Gábor László, a Forradalmi Bizottság tagja volt. Itt meg kell állni, és szólni kell arról, hogy miért is harcoltak. Természetesen ez nem lehetett győztes harc. Sok véres áldozatot követelt, eredményességében senki nem hihetett. Különösen nem olyan képzett és tapasztalat katonák, mint a fenti vezetők és társaik. Mi nem ítélhetünk az akkori döntések felett. Ők élték át a háborút, azután az újjáéledés reményét. Hitet egy szép, új világban. Azután 1948-tól kezdve az egyre jobban fokozódó terrort, törvénytelenségeket, az értelmetlen és kiszámíthatatlan elnyomást. Ezek a rettegés és megaláztatás évei voltak. 1953-ban megcsillant a remény, aztán újra elveszett. 1956-ban a felszabadulás utáni vágy tört ki ilyen, mindent elsöprő erővel. És néhány nap múlva jött az újabb összeomlás. A félelem attól, hogy még rosszabb lesz minden, mint amilyen volt. Ezek az emberek nem hittek a győzelemben. Nem gondolták, hogy Újpest határában meg tudják állítani a szovjet hadsereget. Muszáj volt harcolniuk. A szebb, emberibb életbe vetett hitük igazáért, a becsületért, legalább a tisztességes bukásért. Komoly összecsapások voltak az Északi összekötő vasúti hídnál, a Szent László úti vasúti sorompónál és a Könyves Kálmán Gimnázium térségében. A vasúti hídnál, egy szemtanú szerint, hosszú sorban jöttek a tankok Vác felől. Komoly erőkkel támadtak. A nemzetőröknek hősiesen kellett helytállniuk, hiszen órákon át folyt a harc. A Szent László úti sorompónál a felkelőknek is volt tankjuk, amiből egy lövést sikerült is leadni. Itt hamar véget ért a küzdelem, és a nemzetőrök utcáról utcára vonultak vissza. A legnagyobb erőket a Könyves Kálmán Gimnáziumban vonták össze. Ez volt a főhadiszállás is. Az elővéd a közúti aluljáró környéke volt. Állítólag az aluljárót felöntötték csirizzel, így a támadó harckocsik visszacsúsztak. Később már a gimnáziumba vonult vissza a legtöbb fegyveres. Itt nagyon komoly harcok voltak. Tankágyúkkal lőtték az orosz csapatok az épületet. Amikor már tarthatatlanná vált a helyzet, hátrafelé, az udvaron át, kis csoportokban menekültek a felkelők. Mindkét oldalon sok sérült volt. A megmaradt fegyveres nemzetőrök a régi temetőben gyülekeztek. Ott döntötték el, hogy a további ellenállás értelmetlen. A per... A vereség után a Forradalmi Bizottság megpróbálta menteni az elért eredményekből amit lehetett, és felajánlotta együttműködését a tanácsnak. Most már természetesen az „illegalitásból” visszatért tanácselnökkel kellett tárgyalniuk. 1956 november 12-ére meghívták őket a tanácsházára közös megbeszélésre. Az értekezlet közben szovjet páncélosok vették körül az épületet. A környéket lezárták. A Forradalmi Bizottság jelen lévő tagjait megkötözve, a hátsó kijáraton át, páncélkocsikon szállították el. Ezután következik a történet legszomorúbb része. A „Kosa Pál és társai” pernek 33 vádlottja volt. - A felkelés 20 napjának szereplői közül csak 4-5 disszidált, és dk sem voltak az eseményekben meghatározók. Ez is mutatja, hogy ezek az emberek még ekkor is hittek az igazságban. A tárgyalások 3 évig tartottak. Összesen 102 tárgyalási napot jelent ez. Az elsőfokú ítéletet 1959. március 15-én, a másodfokú ítéletet 1959. július 28-án hirdették ki. Ebben a percen 33 vádlott közül hetet ítéltek halálra. 1959. július 30. és szeptember 23. között mindet végrehajtották. 7 vádlottat életfogytiglani börtönre ítéltek, a többi 19 vádlott összesen 189 év börtönbüntetést kapott. A kivégzettek: Kósa Pál Gábor László Csehi Károly Gémes József Koszterna Gyula dr. Rajki Márton Somlyói Nagy Sándor (született 1921-ben) (született 1930-ban) (született 1928-ban) (született 1909-ben) (született 1933-ban) (született 1901-ben) (született 1902-ben) asztalosmester munkaügyi osztályvezető festő-mázoló vegyipari munkás lakatos ügyvéd huszár alezredes Többen emlékeznek a börtönévekre. Megaláztatások, kínzások, szörnyű körülmények között teltek az évek. A legrosszabb a három évig tartó kétségbeesés, remény, végül a reménytelenség. Közben sok család szétesett. Feleségek elváltak a börtönben lévő férjüktől. Minden családot tönkretett a teljes vagyonelkobzás. A törvény még a hozzátartozókat is büntette. Akinek családtagja fegyveresként halt meg, vagy ha kivégezték, nem kapott semmiféle juttatást, ami mást megilletett. Ha ilyen a hatóság tudomására jutott, a pár éves gyermektől is megvonták az árvaellátást. Ilyen előzmények után érthető volt, hogy akik az amnesztiák során szabadultak, azoknak is nehéz volt a soruk. Megfelelő munkahelyet nem kaptak, a rendőrség állandóan ellenőrizte őket, és gyakran a családjuk is megtagadta őket. Aki kitartott minden bajon át férje mellett, annak a feleségnek is nehéz volt nagyon az élete. Elég az ítélet nélküli három évre, az azt követő kilátástalanul hosszú börtönbüntetésre gondolni. Akkor még nem tudták, hogy majd amnesztiával előbb kiszabadul férjük. Utána is nehéz volt a családoknak talpon maradni. Voltak olyan gyermekek, akik csak beszélőkön ismerhették meg az apjukat, olyan picik voltak még. Egyikükről mesélt a mamája, hogy muszáj volt csíkos pizsamát venni, „olyat, amilyen az apunak ván a kórházban”. * 1989. október 23-án emléktáblát avattunk 1956 minden újpesti áldozata emlékére, ott, ahol az események nagy része zajlott, a tanácsháza Trombita tér felőli oldalán, az erkélynél, ahol olyan sok minden történt. Emlékezzünk.tisztelettel és szeretettel az áldozatokra, a halottakra és az élőkre is, megérdemlik. Néhány adat: A Forradalmi Bizottság tagjai voltak: Kósa Pál Kollár Mihály Sohonyai János Csehi Károly Kiss Imre Szabó Lajos Gábor László Koszterna Gyula Szikora Rudolf Gerényi Gyula Lészai Béla Tóth Gábor Gémes József Lichtenstein Sándor Valkó László Kollár József Péterfi Miklós Vanyek Antal Kollár Lajos Rácz Endre A harcok során meghaltak: október 24-31. között 31 fő november 1-7. között 8 fő november 8-10. között 21 fő november 11. után 5 fő összesen 47 újpesti lakos. A harcok során megsebesült: körülbelül 330 fő. A fenti adatokat az eseményekről és az áldozatokról a mai, 1989. októberi tudásunk alapján írtuk. A kutatást folytatjuk és kérünk mindenkit aki segíteni tud, segítsen ebben nekünk! 7- 1956 Yi alapján írta: Drahony Terézia és Névay József Jöttek a tankok
