Újpest, 1995 (3. évfolyam, 1-26. szám)
1995-03-18 / 6. szám
A dzsessz centruma Újpest egyre közelebb kerül a belvároshoz. Nem csupán a metró által, de azokon a nívós kulturális rendezvényeken keresztül is, mint amilyen az Újpest Színház, az Újpest Galéria, vagy a nemrégen beindult dzsesszklub. A híres dzsesszdobos és pedagógus Kőszegi Imre igy mutatja be az új vállalkozást:- Horváth Emil, az Ady Művelődési Központ igazgatója felajánlott egy lehetőséget, amit a magamfajta embernek nem lehetett nem elfogadni. Most, amikor Budapest-szerte nem találsz dzsesszklubot, csak alkalmi fellépéseket, főként vendéglátó-ipari helyeken, mi a Polgárcentrumban alakíthattunk klubot rendszeres megjelenéssel. Ez azt jelenti, hogy minden szerdán kb. 20.00 és 23.00 óra között klubszerű keretek között jövünk össze a Tükörteremben, kivéve a hónap utolsó hetét, mert akkor péntekenként vagy a kamaraszínházban, vagy az Ady nagytermében adunk koncertszerű estet. Az Árpád út 66. ideális hely egy ilyenfajta klubnak. Központi helyen fekszik, tehát jól elérhető akár a város távolabbi részeiből, a muzsikával nem zavarjuk a szomszédokat, jó az akusztika és kulturált a környezet. Van, aki a füstös pincét kedveli, de van, aki ilyen környezetben szeret inkább zenét hallgatni. Persze mint mindennek, ennek is kell felfutási idő, hogy megismerjék. Én beszéltem róla a rádióban, és lesz nyilvános televíziós felvétel is, vannak szórólapok, de a szervezés más részei nem rajtam múlnak. Mindenesetre terjed a hírünk és már jönnek a dzsesszbarátok messzebbről is.- Lehet, hogy kicsit durva a kérdés, de kell-e igazából Újpestnek a dzsessz?- Mondhatnám azt is, hogy igazából senkinek sem kell, de ez nem igaz. Ez, mint általában a rétegzenék, nagyon kell egy kisebb rajongótábornak, és kevésbé kell annak, akinek másra áll a füle. Ez a műfaj nem rentábilis, de támogatással komoly értéket jelent annak, aki fogyasztója. Nem is beszélve arról, hogy a hely adta lehetőségek később azt is lehetővé teszik, társmüvészetekkel: fotó, festészet stb. együtt is megjelenhessen. Ez a dzsesszklub azért is csemege, mert olyan darabokat és olyan formációkat élvezhet a közönség, amik máshol nem jelennek meg így együtt. Pl. sokat zenéltem már Pege Aladárral, Babos Gyulával és Tomsits Rudolffal is, de így, négyen most szólaltunk meg először, január 27-én az Ady- ban. Széles skálán- A dzsessz nagyon szerteágazó műfaj, a főiktől és avantgárdig ivei, belefér a dixieland, a bigband és sok más. Kötődik-e a klub valamelyik stílushoz?- Terveim szerint nem, mert szeretnénk nagyon széles palettáról kínálni a zenét. Ez azért is fontos, hogy minél több ember megtalálhassa a maga ízlésének valót. Persze bizonyos anyagiak határt szabnak, mert ugyanazt a keretet kell felosztanunk akárhá- nyan is lépnek fel, így tehát nagyobb az esélye a trióhangzásnak, mint a nagyzenekarnak. De nagy a repertoár, és ritkábban van kötött program. Testközelben vagyunk az emberekkel, és ez is alakíthatja, hogy aznap mi is szólaljon meg. Lehet, hogy idővel kibővíthetjük a műsort beszélgetésekkel, a szolgáltatást dzsessz-börzével, lemezárusítással, csak ezeket meg kell szervezni.- Te sokban kötődsz Újpesthez, pl. itt tanítod a dzsessz tanszakosokat. A tanítványaid is bemutatkoznak a klubban?- A szerdai esteken előfordulhat, hogy egy-egy tehetséges növendék is bekerülhet valamelyik formációba vagy műsorba, a hangversenyeken azonban nem. A közönség végül is a nevekre vesz jegyet, és még a hivatásos dzsesszmuzsikusok 90 százaléka is majdnem éhenhal. A legkeresettebbek sem tudnak csak ebből megélni; van, aki tanít,mint jómagam, mások lemezstúdiók háttérmuzsikusai, vagy külföldön találnak megélhetést. Nagy lehetőségekkel én sem szeretném kábítani a tanítványokat, de hátha nekik majd sikeresebb lesz... Én sokáig újpesti srác voltam, a Könyvesben olyan iskolatársaim voltak,mint Szörényi Levente, Bajtala Jani, Malek Miklós. Együtt zenélgettünk, aztán ki-ki műfajt választott. 35 éve vagyok hivatásos dzsesszmuzsikus, rutinommá vált az alkalmazkodás más zenészekhez, és szerencsére sok lemezem is van; igaz, ezek egy része csak külföldön kapható. Nagyon szeretem ezt csinálni, ezért is örülök ennek a lehetőségnek. Elvben semmi akadálya annak, hogy Újpesten működhessen Budapest egyik legjobb, leghíresebb dzsesszcentruma. Akkor pedig igazán megérte! És persze téged is szívesen várunk, győződj meg róla saját magad és érezd magad jól! Az újságírónak pedig nem maradt más, mint hogy jókívánságai mellé tolmácsolja ezt a meghívást az olvasóknak is!- muzsay % \ / „Kocsma” ä la Szőnyi j Rómát látni - és ellátogatni Szőnyi Zsuzsáékhoz, magyar szóra, kedélyes társaságra, közös dalolásra, otthonélményre vágyva, netán konkrét segítségre szorulva - hosszú évtizedeken keresztül tiltott, de kedvelt program volt Olaszországban élő, vagy átmenetileg ott időző honfitársaink számára. Az emigráns Triznya házaspár (a világhírű újpesti születésű Szőnyi István leánya és Triznya Mátyás festőművész) 1949-ben politikai okokból, illetgálisan, az osztrák határon átszökve hagyta el Magyarországot, így aztán a hazai hivatalos szóhasználat szerint ők is „disszidenseknek” minősültek, akikkel nem tanácsos ápolni a személyes kapcsolatot. Még a Kossuth-díjas festőművész, akadémiai tanár apa káderlapján is rossz pontnak számított, hogy külföldön élő lányával és vejével levelezik. Az értelmiség legjobbjai azonban nem hederítettek a szellemkorlátozó intézkedésekre. Márai Sándortól Pilinszky Jánosig, vagy Cs. Szabó Lászlótól Karinthy Ferencig, valamint a magyar állam külföldi óvintézkedéseit kijátszó ösztöndíjas képzőművészekig rengetegen élvezték hosszabb-rövidebb ideig a „Triznya-kocsmának” becézett, családias légkörű, mediterrán magyar vendégház marasztaló szeretetét. A „névadó” a bolognai egyetem nyugalmazott tanára, a társaság viccmestere volt, aki az egyik hangulatos összejövetelen megjegyezte: „Gyerekek, olyan jól érzem magam nálatok, mint egy csellóban.” A Trizs- nyáéknál honos szabad szellemiség mámorítóan hatott mindenkire. Immár - az itthoni politikai rendszerváltás óta - legális szellemi centrumnak számít a római magyarok népszerű találkozóhelye, melyet az időközben megözvegyült Szőnyi Zsuzsa egymaga tart fenn. A háziasszonyi szerep nem teher, inkább lelki szükséglet számára. A népes hétvégék az eltűnt gyermekkor legszebb napjait idézik föl benne, amikor zebegényi házukban - később budapesti otthonukban - egymás kezébe adták a kilincset édesapja művészbarátai.- Úgyszólván az egész élvonalbeli festőgárda megfordult nálunk a húszasharmincas években - emlékezik. - Berény Róbert, Bernáth Aurél, Medveczky Jenő, Molnár C. Pál, Pátzay Pál, Szobotka Imre, mind-mind apám kedvéért járt le nyaranta Zebegénybe; Elekfy Jenő és Vass Elemér még házat is vett a faluban, úgyhogy váltogathatták a szakmai viták és a vidám együttlétek színhelyét. Nyilván ennek az emlékezet őrizte családi életmintának köszönhető, hogy a természet-, művészet- és emberközelben nevelkedett Szőnyi Zsuzsában idővel - a puszta megélhetési gondok elmúltával - úrja föltámadt az igény az apai házban megtapasztalt, szeretetteljes, nyitott életvitelre.- Nem születhetett gyermekünk, ezért döntöttünk úgy a férjemmel, hogy minden Rómába látogató magyart „örökbe fogadunk”, akinek otthonpótlékra van szüksége - idézi föl a nagy elhatározás kiváltó okát Szőnyi Zsuzsa. Nehéz azonban elképzelni, hogy a társaságkedvelő házaspár néhány bambino jelenléte miatt lemondott volna a családi idillel egyenértékű, emlékeket és folytonosságot hordozó, szemhatártárgító baráti kapcsolatokról. Szőnyi Zsuzsát, a római rádió magyar részlegének szerkesztőjét hosszú időn keresztül csak azok ismerhették személyesen, akik Rómában kapcsolatba kerültek vele. Édesapja 1960-ban bekövetkezett halála óta ntár többször járt itthon, de a tavalyi esztendő, a Szőnyi-centenárium éve jelentette számára az igazi hazaérkezést. Részt vett valamennyi budapesti - s közöttük is az újpesti - és vidéki Sző- nyi-emléktárlaton, s aki korábban nem ismerte őt, megállapíthatta: ugyanolyan szelíd, sokszínű és sugárzó egyéniség, mint egykor édesapja lehetett. Ezüst kon- tyát királynői fejdíszként viseli, de távol áll tőle minden fejedelmi allűr. Megej- tően természetes és nyílt, lenyűgözően emberi jelenség. Ilyen, amikor könyvbemutatón, kiállítás megnyitón üdvözli a megjelenteket, és ugyanilyen derűs közvetlenséggel várja „kocsmanapokon” vendégeit.- Soha nem tudom előre, hányán keresnek föl szombatonként vacsorára. Rendszerint tíz-tizennégy személyre főzök, de ha többen toppannak be, akkor sem jövök zavarba. Szerencsére az olasz spagetti tíz perc alatt megfő - nem gond jóllakatni az újonnan érkezetteket. S miközben a tészta puhul, gondolatban talán már második otthonának, a budapesti Városmajorban csendben várakozó lakásnak a képe is fölidéződik benne. Az a terve, hogy ha végképp nyugdíjba vonul (túl a hetedik ikszen a vatikáni rádió magyar szekciójában helyettesítő szerkesztőként dolgozik), s föl kell majd mondania a római lakás bérletét, hazaköltözik Magyarországra, s megírja mindazt, amit átélt. „Nem szabad elvesznie ennek a rengeteg élménynek!” - vallja. Rómában kialakított életstílusán azonban Budapesten sem óhajt változtatni, hiszen a lehetetlent nem ismerő, latinos optimizmussal nem hajlandó sem tér-, sem időbeli határokat figyelembe venni. Mint mondja: „a kocsma a világ végéig fog üzemelni”. Valachi Anna v
