Újpest, 1994 (2. évfolyam, 1-29. szám)
1994-04-30 / 9. szám
üjt'Esr VÁLASZTÁS '94 MIÉRT SZAVAZZUNK A MSZMP JELÖLTJEIRE? AMagyar Szocialista Munkáspárt 1993 novemberében úgy határozott, hogy részt vesz a választásokon. Tette ezt úgy, hogy nem volt kétséges a döntése meghozatalakor sem, hogy a párt nehéz helyzetben van, amikor vállalja ezt a feladatot. Az 1989 októberét, a rendszerváltás előtt működő párt felszámolását követő időszak a magyar munkásmozgalom történetének egyik legnehezebb időszaka volt. Ennek elemzése majd egyszer a történészek feladata lesz, a jövőnek kell majd igazolnia, hogy ki vállalta a helyes utat, ki követte a leghatározottabban és a legvilágosabban a magyar munkásmozgalom harcos örökségét. Mégis mik azok az okok, amelyek miatt egy zömében egyszerű emberekből, munkásokból álló csapat a XV. kerületben úgy döntött, hogy fenntartja kommunista elkötelezettségét, és csatlakozik a több, mint egy évvel ezelőtt megalakult MSZMP Szervező Bizottságához, majd a júniusban végleges formát öltött, újjászervezett párthoz. Az elveihez és meggyőződéséhez való hűség véleményünk szerint olyan erény, amellyel rendelkeznie kell annak, aki részt akar venni a közélet küzdőterén. Divat ma nálunk a mindenirányú átülés, bizonyítványmagyará- zás, mentegetődzés, történelmi és saját múltunk meghamisítása és átírása. (Ez utóbbira igen jó példa a „Történelmi félmúitunk” című tv-sorozat is, csupán azt kellett hozzá megtudni, hogy e sorozat különböző rendű, rangú közreműködői közül hányán voltak tagjai a „törvénytelen szocializmus” korabeli pártjának, és ott milyen tisztségeket töltöttek be?) Ritka kivételnek számít, ha valaki nyíltan vállalja mindazt, amit közéleti pályafutása alatt tett, amit mondott, írt és nyilatkozott. Nos, valahogyan ilyen típusú emberek vagyunk mi, a mai Magyar Szocialista Munkáspárt tagjai. Úgy érezzük összetart minket az az erő és meggyőződés, hogy nincs okunk szégyenkezni felszabadulás utáni történelmünkön, nincs okunk arra, hogy megtagadjuk azt az eszmét, amelynek jegyében az elmúlt évtizedekben átalakítottuk hazánk társadalmát, s egy elmaradott, félfeudális, elavult társadalmi gazdasági szerkezetű ország helyett egy virágzó és fejlődő, a szocializmust évtizedekig sikeresen építő országot hoztunk létre. Nekünk vállalnunk kell örökségünket, vállaljuk is, és büszkék is vagyunk rá. Tesszük ezt akkor is, ha természetesen a legkülönbözőbb gazdasági és politikai viták, és hiányosságok is végigkísérték ezt a korszakot. Magyarországon a feudalizmusnak évszázadokra volt szüksége, mire a világtörténelem folyamatának hazánkban való beteljesülése végképp elkergette a történelem színpadáról. Helyébe lépett a XVIII. szd. végén még új és feltörekvő társadalomként jelentkező kapitalizmus. Ez a rendszer kezdetben valóban magasabb szintre emelte a gazdasági és társadalmi fejlődést, a XX. szd. elejére az első két világháború időszaka bizonyította be, hogy bekövetkezett a kapitalizmus világméretű válsága, mely előbb-utóbb a bukását fogja okozni. A szocializmuson, létezésének rövid évtizedei alatt elkövetett minden hibáját dühödten kéri számon a dolgozó nép hatalmának minden ellenfele. Szemünkre vetnek sok mindent, az emberi szabadságjogok és a demokrácia korlátozását, önkényuralmat, diktatúrát és egyebeket. Mi bátran és nyíltan válaszolhatunk minden kérdésre, amelyet 40 éves történelmi múltunkról számunkra feltesznek. Válaszolhatunk arra, hogy 1945-ben valóban egy, a szó fizikai értelmében romokban heverő országot vett át a magyar dolgozó nép, mint a 25 éves Horthy- rendszer örökségét. Ez az ország úgy hevert romokban, hogy nem volt egy ép Duna-hídja, fővárosa egy szörnyű ostrom következtében zömében elpusztult. A háború fizikálisán és lelkileg is tönkretette az országot, az inflációt csak milliós nagyságrendekkel lehetett mérni. Ebben a helyzetben vette kezébe a magyar nép saját sorsának intézését a fel- szabadulás után. Nem lamentált, nem mentséget keresett, nem azt mondta, hogy itt több évtized kell ahhoz, amíg eltakarítja a romokat, és megindítja az életet az országban. Nem ezt tette a magyar nép, és a korabeli Magyar Kommunista Párt, hanem kiadta a történelmi jelszót: „Lesz magyar újjászületés!”, és hozzátéve a jelszót tartalommal megtöltőt: „Nem a tőkéseknek, hanem a népnek építjük az országot!” Miért ne vállalhatnánk azt büszkén, hogy a magyar ipar termelése 1938-hoz képest több, mint tízszeresére nőtt? Miért ne vállalhatnánk, hogy (ha nem is mindig a legcélszerűbb módon) létrehoztunk egy korszerű ipari bázist, ipari városokat, és meghonosítottunk olyan infrastruktúrát, amelynek segítségével egyes iparágakban a magyar termékek a világszínvonalat is el tudták érni. Vagy miért kellene elfeledkeznünk arról, hogy a magyar mezőgazdaságnak nyugatról is csodájára jártak, hogy egy korszerű és jó szocialista nagyüzemeket is létrehozó, az egyéni érdekeltségeket is helyesen figyelembe vevő (pl. háztáji) mezőgazdaságot hoztunk létre. Történelmi tény, hogy a Horthy-rendszer 13-14 q-ás hektáronkénti búzatermését a 80-as évekre 54—55 q-ára emeltük. Ezekben a sokat szidott években minden vélt és tényleges hiba ellenére valóban megvalósult a létbiztonság, a kiszámítható és biztonságos' holnap. Hiszen ezekben az években vált mindenki számára hozzáférhetővé az oktatás, munkás és parasztszármazású gyermekek százezrei szereztek diplomát, egész generációkat emeltünk ki, akik előtt tehetségük és szorgalmuk alapján megnyílt az érvényesülés lehetősége. Egyértelművé és világossá kell tenni azt is, hogy a Horthy-Magyarország a hárommillió koldus országa volt, hogy a nemzetközi orvostudomány a tbc-t Morbus Hungaricus-nak nevezte, hiszen minden 4-5. magyar ember tbc-ben halt meg. Ezt a súlyos népbetegséget, mint annyi mást is leküzdöttük, és létrehoztunk egy valóban korszerű és mindenki számára állampolgári jogon ingyenes egészségügyi ellátást, amihez társult a jelképes áru gyógyszerellátás. Volt tehát ingyenes és korszerű oktatásunk és egészségügyünk, de emellé még nyugodtan hozzátehetjük a gyakorlatilag a dolgozó nép állama által fenntartott kulturális hálózatot, a színházak, mozik, falusi kultúrottho- nok. a könyvkiadás stb. hihetetlen mértékű fejlődését. Mi nem csak beszéltünk, és elsősorban nem ígértünk, hanem csendben, tudatosan tettük a dolgunkat. Kiemeltük a magyar népet a fizikális nyomorból, és a szellemi tudatlanságból egyaránt. Vagy le lehet e tagadni olyan tényeket, mint hogy a felszabadulást követő 2-3 évtizedben lebontottuk a kétmilliós világváros összes nyomortelepét, és bádogviskó- városrészét? Az Auguszta- és a Mária Valéria-telepeket! Valóban nem lehet letagadni, hiszen nem lehet úgy keresztül utazni Budapesten, Békásmegyertől Budafokig, Káposztásmegyertől vagy Újpalotától a Havanna-lakótelepig, hogy ne mindenhol új lakások tízezreit találjuk, ahová a vádogviskókból hoztuk ki az embereket, teremtettük meg számukra az európai színvonalú otthont. Most divat ezen is gúnyolódni, és bírálni, hogy milyen stílusúak voltak a felépített lakótelepek. Lehet uraim, lehet, de minden bírálat mellett egyetlen egy érdemük feltétlenül volt: az hogy felépültek!!! Nem lehet azt állítani, hogy megoldottuk volna a lakáskérdést, hiszen erre kevés volt az idő, de létrehoztunk egy olyan lakáshoz juttatási rendszert, amely a maga nemében a legkorszerűbb volt. Sokan emlékeznek még vissza, hogy mit jelentett az a híres névjegyzék, amikor az emberekkel szinte teljes bizonyossággal közölték, hogy gyermekei számától és szociális helyzetétől függően két vagy három év múlva fog lakást kapni. Gondoljanak arra, hogy még a rendszerváltás után is sokan voltak, akik 1990-ben úgy keresték fel a lakáshivatalokat, kérem én ki voltam írva, hogy 1990-re lakást kapok, igen, így is volt, de közben rendszerváltás történt, amelynek egyik első „vívmánya” a szociális bérlakások építésének teljes megszüntetése volt. Ha a mai sajtó és a közéleti megnyilatkozások hangvételét figyeljük, egy dolog egyre inkább előtérbe kerül: az új rendszer nem tudván megközelítően sem hasonló eredményeket produkálni, elkezdi fitymálni a régi vívmányokat. Komoly emberek állítják, nem volt helyes hozzászoktatni a népet ahhoz, hogy ingyenlakást várjanak az államtól. Iróniával emlegetik azt a tényt, hogy a tömegkultúra vívmányait csakúgy lehetett a széles tömegek számára elérhetővé tenni, hogy a jegyek ára zömében állami dotáció miatt lehetett ennyire olcsó. Vagy a szocializmus bázisán létrejött szolgáltató vállalatok (Patyolat, Gelka stb.) szétverése után a privatizált üzletek csillagászati árait látvá, egyre többször hangzott el komoly érvként, hogy azok az árak el voltak rugaszkodva a valóságtól, hiszen központi ártámogatáson alapultak. Tehát: egyedülálló logikai bakugrással az erényből így bűnt csináltak. Ajjaj, mennyi baj is van azzal az átkossal! Legfőképpen az, hogy egyes konzervatív fafe- jűek (sokmilliós nagyságrendben) még mindig emlékeznek rá, emlékeznek arra, hogy pl. a havi közüzemi számlák az átlagkereset 10%-át sem érhették el, emlékeznek arra, hogy a lakbér jelképes volt, arra is, hogy csak elhatározás kérdésé volt mikor menjenek a gyerekek moziba, színházba, vagy hol sportoljanak, és hol folytassák tanulmányaikat. Nos, hát ezek azok a okok, amelyek miatt mi a Magyar Szocialista Munkáspárt tagjai maradtunk úgy, hogy nem kellett megtagadni elveinket és meggyőződésünket, és vállaltuk azt, hogy igenis: Kádár idején jobb volt! Ez a jelszó egyébként már a rendszerváltás után született meg, és egyre inkább párton kívüliek, azelőtt politikával soha nem foglalkozók szájából hangzik el. Olyanokéból, • akik nem aszerint ítéltek, hogy mit mondanak a tv-ben és a rádióban, mit írnak az újságokban, hanem egyszerűen életviszonyaink alakulását nézik, és hasonlítják össze az ún. átkossal, és ez az összehasonlítás, akárhogy is nézzük, az utóbbi javára dől el. Az MSZMP jelöltje tehát nyílt és tiszta szívvel áll választói elé, úgy érzi, hogy van mit mondania, van mit vállalnia, és van mihez kérnie dolgozó társai bizalmát Újpesten és Rákospalotán. Csaba Elemér az MSZMP képviselőjelöltje 6. sz. országgyűlési választási körzet
