Hírhozó, 2015 (25. évfolyam, 1-16. szám)
2015-12-17 / 16. szám
Játszom egész életemben.,. Interjú Marék Veronikával lylj KULTÚRA elJönteni, hogy mi legyek. A családomban mindenki orvos, engem viszont nem vonzott ez a pálya. Sok minden érdekelt, sok mindent ki is próbáltam, voltam kirakatrendező tanuló, egy évig jártam az Iparművészeti Főiskolára, festettem karácsonyfadíszeket, de a sors végül úgy akarta, hogy író legyek. Szerencsére a gyerekek jól fogadták a könyveimet, s ezzel el is dőlt a sorsom. Jól döntöttem, hisz így egész életemben játszottam.- Tehát itthon Boribonnal, Japánból kaptam ajándékba, és most elhoztam, hogy a rákosmenti gyerekek is megismerjék a messziről jött kis vendéget. Miközben nagy odafigyeléssel, néire szólóan dedikálta a gyerekeknek a Icedvenc mesekönyveket, arról kérdeztem, miért nem állatok, vagy emberek, miért pont gesztenyéből készült mesebeli hősök a Kipp- kopp könyvek főszereplői?- Ezt a gyerekek is mindig megkérdezik. Ilyenkor azt szoktam mondani, a Kipp- koppot nem kellett kitalálHatvan éve írta első meséjét Marék Veronika, akinek könyvein gyerekek generációi nőttek fel. A napokban jelent meg legújabb Boribon-meséje, a Kipp- kopp és Tipptopp sorozat hamarosan szintén új részszel bővül. Az írónő meséi külföldön is igen népszerűek, Japánban az elmúlt ötven év alatt több mint húsz könyvét adták ki, a Laci és az oroszlán című könyvből animációs film készül. Arra a kérdésemre viszont, hogy mikorra készíti el tervezett családregényét, mosolyogva csak annyit mondott: „Aki ezt még egyszer megkérdezi, megölöm...”. Marék Veronika 17 évesen a maga szórakoztatására írta és rajzolta Boribonról szóló első meséjét. — Gyermekkorom egyetlen hosszú játék volt, amiről azt hittem, soha nem ér véget. Szerettem a meséket, a történeteket, ezért hamar megtanultam olvasni, és rajzolni is nagyon szerettem. Középiskolás koromban mágnesként vonzott a színház és a bábuk varázslatos világa. Tizenhét éves koromban rajzoltam meg első mesekönyvemet, amit édesapám bevitt a Móra Kiadóba. Igencsak meglepődtek, mert minden képhez csak egy mondatot írtam, ennek ellenére a Boribonról szóló első könyvem 1956-ban megjelent. így indult el írói pályám, holott én színházi szakember akartam lenni. — Ez ennyire egyszerű volt1 — Nem, nemigazán. A Fazekas Mihály Gimnáziumban érettségiztem, kitűnően, de amikor pályát kellett választanom, nem tudtam a barna kismedvével és Annipannival kezdődött, a japán gyerekek viszont már ötven éve Laci és az oroszlán című meséjéért rajonganak.- Kicsit érthetetlen is számomra, miért van ilyen óriási kultusza ennek a mesének Japánban. Biztos nagyon jó a fordítás. Az elmúlt ötven év alatt több mint ötszázezer példányt adtak el belőle. Nagyon szeretik, amit mi sem bizonyít jobban, mint a kezemben tartott horgolt kis piros oroszlán, amit szintén nőm, hisz minden magyar gyerek ismeri. Ősszel minden óvodában készülnek a különféle gesztenyebábúk, de ezeknek sajnos a játék közben sokszor kiesik a lábuk, kezük, vagy a fejük. Én egy olyan gesztenyebabát csináltam, amelyik nem romlik el és miután lepoty- tyan a fáról, a kövek és fűszálak között járkálva mindenre rácsodálkozik. Ezért is nem lehetett egérke, vagy béka, a tündéreket és a manókat pedig eleve kizártam. így született meg először Kippkopp, majd Tipptopp, végül az öt ikergyerek, a kippkoppok, a mesecsaládom. — Azok a szülők, akik ma elhozták a gyerekeiket, szintén nagy rajongói az ön által írt meséknek. Vajon miért örök kedvencek a gesztenyebabákról írt mesék? — Soha nem hittem, hogy ilyen sikeresek lesznek ezek a csetlő, botló kis figurák, hacsak azért nem, mert viccesek, megsértődnek, zokognak, kiborulnak, puffognak, pont olyanok, mint bármelyik gyerek, vagy felnőtt. A mese komoly dolog. Kell, hogy legyen benne feszültség és konfliktus, akár a valós életben. Meggyőződésem, hogy a gyerekeknek sem szabad azt hinniük, hogy minden szép és jó, ami körülveszi őket. Kippkopp- ról és családjáról, vagy a Kockásfülűről (aki úgy született, hogy elrontottam a rajzot, véletlenül óriási fület rajzoltam szegénynek) szóló történetek nem csak a gondoskodásról, a barátságról, és az egymás iránti odafigyelésről szólnak, jelen van a veszély is, hogy majd ha kell, a gyerekek is le tudják győzni félelmeiket. Az interjú alatt is körbe- zsongják Marék Veronikát a gyerekek. Nem könnyű így beszélgetni, de mit sem számít, ha arról győznek meg ezek az apróságok, hogy mennyire szeretnek játszani, meséket hallgatni, együtt mondókákat mondani, és csak a felnőttek hiszik — ki tudja miért -, hogy a televízió helyettesítheti a közös játékot, az esti meséket. Szakács Zsuzsa JS$ 19 2015. december 1 7.
