Hírhozó, 2014 (24. évfolyam, 1-16. szám)
2014-03-13 / 4. szám
„Bubikhoz hasonlóan én is pap, katona vagy színész akartam lenni” Interjú Újvári Zoltánnal Q KULTÚRA Kerületünk szülötte, Újvári Zoltán, a Nemzeti Színháznak 2002-es megszületésétől tagja, akivel a színészi pályáról, a történelem viharairól és a rákosmenti identitásról is beszélgettünk. Újvári 1981-ben diplomázóttá Színház- és Filmművészeti Főiskolán Kazimir Károly és Iglódi István növendékeként.- Mit jelent önnek Rákos- mente?- Rengeteget. A mostani korszak pedig azért boldog- ságos, mert érződik a folytonosság a két világháború közti polgári világból, amikor az emberek nem csupán egymás mellett éltek, hanem együtt. Önképző körök, színjátszó csoportok, kórusok, polgári körök működtek, és mindenekelőtt templomba jártak a hívők. Ezt a polgári miliőt számolták fel szisztematikusan az ’50-es évek sötét korszakában. De ekkor is felvállalták sokan a vallásosságukat, aminek hatalmas a közösségmegtartó ereje. Gyerekként nyolc évig mi- nistráltam a ligeti templomban.- Szüleinek a Délvidékről kellett elmenekülnie a partizd- nők bosszúja elől.- Nem volt mese, az új rendszerről mindenki tudta, hogy nem fognak viccelni. Magyarnak lenni elég volt ahhoz, hogy menekülni kelljen. Családunkban szinte mindenki áldozatul esett a bosszúnak, valakit börtönnel sújtottak, és volt, akit az ekkor szerzett betegség vitt el évekkel később. A legfájdalmasabb édesanyám testvérének elvesztése, akit magyarsága miatt kivégeztek.- Ezek után hogyan élte át a szocialista ünnepeket?- Gimnazista korunkban egy szerencsétlen vörös katonának az emléktábláját kellett megkoszorúznunk minden november 7-én. A 19 éves Sztrednyák Gézának ugyanis elfelejtettek szólni Kun Béláék, hogy 133 napos rémuralmuk véget ért, s ők már hasítanak a rabolt pénzzel és ékszerekkel Bécs felé. Ez a fiú meg ott állt puskával vöröscsillagos sapkában a posztján, le is lőtték őt.- Mi vitte a színészet felé?- Bubik Pista osztálytársamhoz hasonlóan én is pap, katona vagy színész akartam lenni. A katonaság bizarr közege miatt hamar kiesett, a néphadsereg egyenruhája egyáltalán nem hasonlított nagyapám I. világháborús ruhájára. A papi pályával kapcsolatban nem a ruhával volt gondom, tehát maradt a színészet. A Fürst Gimnáziumban működött egy zseniális színházasdi Szeifemé Csetényi Anikó vezetésével. Engem ő fertőzött meg teljes mértékben. Anikó néni az egész életét erre tette fel, és rengeteget kellett küzdenie az értetlenkedő és ellenséges közeggel, amely nem értette, hogy mi is az ő célja az Ascher Színházzal. O elsősorban összefüggéseket tanított az akkori felfogás szerint deviánsnak számító gyerekeknek, akik a „jól működő” KISZ helyett mást választottak, s ehhez még színpadot is építettek. Évről évre minőségi színielőadásokat hoztak létre. — A főiskolának jó párszor neki kellett futnia, és nem akármilyen osztályba került.- Ötödszörre vettek fel, ment is erről egy rosszindulatú pletyka, hogy a mi évfolyamunkba mindenkit felvettek, aki arra járt. Ez természetesen nem igaz. Bizonyítékul álljon itt egy névsor: Kubik Anna, Balogh Erika, Bubik István, Forgách Péter, Incze József, Kulka János, Lang Györgyi és a fájdalmasan korán elhunyt Sípos László. — Milyenek voltak a főiskolai évek? — Gyönyörűek. Kazimir Károly és Iglódi István voltak az osztályfőnökeink, akik remekül kiegészítették egymást. Mi pedig jó alanyok voltunk mifideh- hez, annyira fogtuk egymás kezét, hogy tőlünk senkit nem tudtak kirúgni. Ilyen társaságban gyorsan eltelt a négy év. 1981-ben kezdő színészként Pécsett találtam magam, ahol csodálatos éveket tölthettem el. A vidéki színházak jellegéből fakadóan rengeteget játszottam szinte minden műfajban. Nem azért, mert ennyire jó voltam, hanem a „kis társulat - nagy repertoár” kény- szerűsége miatt.- A rendszerváltás hol érte önt színészi pályáján?- Nemcsak politikai, de művészi értelemben is változást hozott nekem ez az időszak. Felkerültem Budapestre az akkor alakuló Budapesti Kamaraszínházba, amely egyfajta tiszta vidéki lelkületet hordozott magában, hiszen a társulat nagy része vidéki színházakból verbuválódott. Ennek a színháznak köszönhetek olyan szerepeket, amelyeket biztosan nem játszhattam volna el máshol: Don Juan, Ványa bácsi, Tiborc és szerencsére sorolhatnám. 2002-ben már a Nemzeti Színház tagja voltam, de innen ez már egy másik hosszabb történet. Horváth Tibor Ji$ 2014. március 13. 25
