Hírhozó, 2013 (23. évfolyam, 1-16. szám)
2013-03-31 / 4. szám
MáM INTERJÚ „Apámmal már csak a temetőben tudok beszélgetni” // / Interjú Öze Áron színművésszel Nem lehet könnyű feladat egy színészóriás gyermekeként boldogulni. Az örökölt, kellemes orgánum, az alkati hasonlóság mellett különös hangsúlyt kap az egyéniség is, különösen, ha rettentő magas a mérce. Öze Áron vállalva a megmérettetést, édesapja, Őze Lajos nyomdokaiba lépett, amikor elvégezte a Szín- művészeti Főiskolát, és színésznek állt. 2010-ben örökölte meg a Pesti Magyar Színház igazgatói székét, ahol a sokat megélt falak között olyan ikonok játszottak, mint Bajor Gizi, Tímár József, Tolnay Klári, Őze Lajos és Básti Lajos. — Bár általános iskolás korában félszemmel már a színpad felé kacsingatott, miért mégis az asztalos mesterséget választotta1 — Mert eszem ágában sem volt, hogy színész legyek. A Kozma Lajos Faipari Szakközépiskolába jártam, mi több el is végeztem, de egy percet sem dolgoztam asztalosként. Szerettem odajárni, mert színvonalas iskola volt, hihetetlen egyéniségek tanítottak, és ami a legfontosabb, az erős szakmaiság mellett rendkívül nagy hangsúlyt fektettek a humán tárgyakra is. Bár akkor még nem fogalmazódott meg bennem az elkötelezettség, már elsősként megalakítottam a Koz- más Színjátszó Kört, és ez a társulat évente mutatott be egy új darabot. Fantasztikus négy év volt, és innen már szinte egyenes út vezetett a színészet felé, mert érettségi után egyből felvettek a Színművészeti Főiskolára. — Az édesapja mit szólt mindehhez, hiszen tudjuk, nem szerette volna, ha a színészi pályát választja? — Valóban hallani sem akart róla. Még az általános iskolában egy ünnepségen apám is szerepelt egy verssel, utána jöttünk mi egy Moliere-darabbal. Apám nem ment haza, inkább beaz előadást. Anyám mesélte évekkel később, hogy teljesen kétségbeesve ment haza, és csak annyit mondott neki: baj van... Otthon köztünk szóba sem került a színészet, gyerekként ugyanúgy éltem az életemet, mint a többi környékbeli srác, nem lógtam állandóan a színházban, vagy a filmgyárban. Az említett eseten kívül édesapám nem nagyon látott színpadon, hiszen amikor jelentkeztem a főiskolára, ő már nem élt. Nem befolyásolhatta pályaválasztásomat, de nem is segíthetett. Apámmal már csak a temetőben tudok beszélgetni, és ezt nagyon bánom, mert hiányzik egy csomó minden, amit ő hozzátenne az életemhez. Megjegyzem apaként valószínűleg én is üvöltve tiltakoznék, de ha érezném az elszánt elhivatottságot, akkor nyilván segítenék, bár nem lennék felhőtlenül boldog. Legfőképpen azért nem — és szerintem apámban is ez munkálkodhatott -, mert a színész érzékeny lélek, épp ezért rendkívül kiszolgáltatott. Emellett nyíltan mondjuk ki: ez a hivatás egy fárasztó cigányélet.- Szakmai elképzeléseit, terveit sikerült-e megvalósítania a Pesti Magyar Színház élén?- Miután közel felére csökkent a színház támogatása, tudtam, hogy tenni kell valamit, különben belepusztulunk. Ez a három év a rendcsinálásról szólt, ami nem csak izgalmas, kemény feladatnak is bizonyult: rengeteg embernek kellett búcsút intenünk, és ez nem volt könnyű. Hála Istennek meg van bennem az Őzék alföldi makacssága, ledolgoztuk az örökölt adósságállományunkat is, és most már elkezdődhet az igazi, érdemi munka.- Bizonyára emlékezetes esemény volt 1998-ban apa és fia posztumusz találkozása Gyulán. Milyen érzés Öze Lajos-díjas Őzének lenni, és mint színészgyerek hogyan tudott megküzdeni édesapja árnyékával?- Érdekes, de szinte biztos voltam abban, hogy ez az a díj, ami engem elkerül, úgyhogy meglehetősen furcsa érzés volt kezemben tartani az őt ábrázoló domborművet. Az Öze név természetesen kötelez, ezt sohasem teherként éltem meg, és boldogan vállalom az örökséget. Ezek az ösz- szehasonlítások azonban minden esetben a közönség felől érkeznek, ami teljesen normális. Viszont az az útlevél, amit kaptam a családi fészekből, nagyon jól felkészített arra, hogy ezt ne bonyolítsam túl, másrészt talán szakmailag is kivívtam már, hogy ne Öze Lajos fia legyek, hanem Öze Áron. Kili Tamás JS5 ült a nézőtérre, végignézte 8 HÍRHOZÓ
