Hírhozó, 2010 (20. évfolyam, 1-21. szám)
2010-02-04 / 2. szám
20 ____ Kul túra afárAvxó Mesék a régi Keresztúrrél Hagyományőrző foglalkozás az újlakos diákoknak Derzbach Istvánné és Mirák József, a XVII. kerületi Szlovák Kisebbségi Önkormányzat képviselője a szervezet Pesti úti helyiségében látta vendégül január 27-én az Újlak utcai Általános Iskola 4. b osztályos tanulóit, akik Erős Tamásné osztályfőnök vezetésével érkeztek a sok meglepetést tartogató hagyományőrző eseményre. 'S. Km Tamás A gyerekek a múlt hangulatát idéző környezetben, megsárgult korabeli fotók és kopott relikviák között nyerhettek bepillantást a régi keresztúriak hétköznapjaiba és ünnepeibe. Derzbach Istvánné pedig mesélt azokról a régi időkről, amikor még sokkal kevesebb autó füstölt az utakon, és divat volt lovas szekérrel járni a földekre. Keresztúr történelméből merítve elmondta, hogy a török és a tatár elleni harcok után a kis település csaknem teljesen elnéptelenedett, az 1700- as években kezdték betelepíteni a katolikus szlovákokat és a hazájukban akkor nem szívesen látott evangélikus vallású németeket. Valamikor a Pesti út mindkét oldalán az elágazás és a mai Bakancsos utca között laktak a szlovákok (Tótfalu), a németajkúak (Svábfalu) pedig a Bakancsos úttól a főváros felé húzódó területen. Szép parasztházak sorakoztak míves kerítéssel és kapukkal, az itt élők pedig jellemzően a földből, állattartásból éltek. A 70-es évek elején kezdődtek meg a panelházak építése a városközpontnál és haladtak tovább Budapest irányába. Több generáció élete munkáját a földdel tették egyenlővé, a megélhetést jelentő termőföldből kukorica helyett betonházak emelkedtek ki. A módosabbak tudtak maguknak családi házat vásárolni, de akiknek csak szoba-kony- hás házuk volt, nem kaptak annyi kártérítést, amiből futotta volna másik saját házra, ráadásul a szanálás hírére jócskán megemelkedtek az ingatlanárak. Elsőként a piac melletti tízemeletes ház, az úgynevezett „kaka- sosház" tört az ég felé az alacsony épületek mellől, majd egyre több a tíz- és négyemeletes házat, vagy ahogy akkor a falusiak csúfolták, a skatulyaházakat építettek. A képviselő arról beszélt, hogy a régi Keresztúron sokan foglalkoztak kukoricatermesztéssel, ami gépek hiányában komoly fizikai állóképességet követelt. Ló húzta az ekét, a kukoricaszemeket kézzel szórták a földbe, és két kézzel kapáltak. Kézzel törték le az aranysárga kukoricacsöveket, amelyeket késő ősszel a padlásra kellett felhordani, hogy kiszáradjanak. Télen, amikor a parasztembernek más munkája nem nagyon akadt, a termést lehordták a padlásról, a morzsolás- ra pedig mindig összejött a család. Miközben a gyerekek jobb híján a csutkákkal játszottak, fél füllel arra figyeltek, miről beszélgetnek, pletykálnak a felnőttek: melyik fiú kinek udvarol, ki halt meg a faluban és mikor lesz a temetése, ki az, aki nem műveli rendesen a földjét. A legkisebbektől az aggastyánokig mindenki tudta mi történik a faluban - tette hozzá Derzbach Istvánné, majd felelevenített egy érdekes hagyományt: ha valaki morzsoláskor piros kukoricacsövet talált, az már mehetett is aludni, mert szerencséje folytán nem kellett tovább dolgoznia. Az előre kikészített, jó vékányi kukoricacsövek között is akadt néhány piros színű cső, ami aztán igencsak megmozgatta a diákok fantáziáját, miután képviselő asszony instrukciói nyomán belefogtak a morzsolásba. Ahhoz képest, hogy sokan még életükben nem láttak kukoricacsövet, derekasan dolgoztak, legfeljebb csak az első szemek kiperge- tése jelentett némi gondot. A sublótfiókból előkerült a szlovák népviselet néhány ruhadarabja is, amit a leányok fel is próbáltak.
