Hírhozó, 2007 (17. évfolyam, 1-21. szám)

2007-09-27 / 15. szám

2007. SZEPTEMBER 27.

Szociális ügyeink

11

Hajléktalanok a XVII. kerületben

A fedél nélküliek a Rákos-patak mellet és a Népkert környékén húzzák meg magukat

Felvételünk a Népkertben készült. Komfort nélküli a szállás

'S. Km Tamás

P

ontos adat híján, félhivatalos információkra támaszkodva mintegy 80-100 hajléktalan él Rákosmentén, mások szerint ennek a duplája. Sovány vigasz, hogy ezeknek az embereknek a túlnyomó többsége (meglehet, hogy száz százaléka) nem a XVII. kerületben, vagy annak elődközségeiben született. Nappal kerület- szerte találkozhatunk velük, éjszakára általában kerülik a nyilvánosságot. Kedvenc lakhelyeik a Rákos-patak melletti fás, ligetes területek, valamint a Népkert és annak környéke, pontosabban a park és a patak közt található valaha kiégett épületek.

Arról most nem kívánunk szólni, hogy ezek az épületek kinek a tulajdonát képezik, kinek kellene ezt az elhanyagolt, lepusztult területet rendbe hozni, mert az egy másik történet. Hajléktalan forrásból megtudtuk, hogy ezekben a romos, néhol nappal is éjszakai sötétségbe boruló épületmaradványokban körülbelül ötven hajléktalan tartózkodik rendszeresen. Őket a kispesti metróvégállomásnál elkezdődött beruházások kezdetén zsuppolták ki arról a környékről, és itt kerestek maguknak új menedéket. Egyesek már annyira berendezkedtek, hogy rendes gáztűzhelyük, kutyáik is vannak. Nagy részük kukázásból, kunyerá- lásból él, közülük csak nagyon kevesen akarnak dolgozni. Ők is

csak alkalmi munkát kapnak, bejelentett munkahelyről adottságaik miatt nem is álmodhatnak. Igaz csak néhányan, de vannak, akik a nagyobb üzleteknél szinte „önálló vállalkozást" nyitottak. Az üzletek tulajdonosai néha elzavarják őket, de hamar visszamerészkednek, mert nem lehet velük mit tenni. „Segítenek" a vásárlókon a bevásárlókocsi helyretolásában, persze a százas, vagy húszas náluk marad. Nem is gondolná az ember, de egyikük elárulta, hogy ezzel a „munkával" átlagosan napi 2-3 ezer forintot keres, de ez a pénz még aznap elmegy cigarettára, italra, kevés ételre. Mint elmondta, nem is akar dolgozni, elfelejtette azt a szót, hogy munka. Lenne ugyan lehetősége, de 50 év felett az már nem az ő világa, neki ne parancsolgasson senki, inkább áll az üzlet előtt akár napi 10-12 órát is. A hajléktalanszállásra nem szeret menni, mert este vagy beengedik, vagy nem. Ha sikerül is bejutni, abban sincs köszönet, mert mindenét ellopják, amíg kimegy a mellék- helyiségbe. Igaz, fürdési lehetőség van, de ételt nem adnak, és korán reggel el kell hagyni az épületet.

Április óta a Népkert egyik nagy bokrának közepén lévő tisztáson rendezkedett be Mária és István. Ez az „otthonuk". Szeszesitalt nem isznak, a cigarettacsikket egy hamutartóban nyomják el, rendszeresen hallgatják a híreket, a körülményeikhez képest jól tájékozottak a világ dolgairól. István Vas megyéből került a fővárosba, többek közt a XVII. kerületben is dolgozott a Fővárosi Közterületfenntartó Vállalatnál, mint utcaseprő. Korábban, amíg el nem küldték, szemben, a Pesti út túloldalán, az evangélikus templom fala mellett húzta meg magát. Élettársa, Mária - a rendszerváltás tipikus áldozata - Kőbányán élt, míg hajléktalanná nem vált. Elmesélte, hogy 1990 előtt felszolgálóként dolgozott általában első osztályú éttermekben, nyaranta a Balatonnál talpalt. Átlagon felül, jól keresett egészen addig, amíg meg nem szűnt a munkahelye. Vendéglátó-ipari szakiskolát végzett, és két

osztályt a szakközépiskolában, de még takarítónőnek sem kellett, mert nem volt érettségije. Tanácsi lakását elvették, mert nem tudta fizetni sem a lakbért, sem a rezsit. Ők is kukáznak, annak ellenére, hogy István kap egy csekélyke nyugdíjat, alkalmanként eljár feketén napszámba, Mária pedig addig őrzi csöppnyi vagyonkájukat. A XVII. kerületi önkormányzattól nem kapnak segélyt, mert nem rendelkeznek állandó bejelentett lakással. Elmondták, hogy ők sem alszanak a kőbányai hajléktalanszállón, mert István 15 éven át ott vendégeskedett, de számtalanszor ellopták a pénzét,

értékesebb dolgait, de még az ételét is. Hetente háromszor azért bejárnak fürdeni, mosni, vagy ha valamilyen orvosi ellátásra szorulnak. A magas rezsi miatt bérlakásra nem vágynak, de úgy érzik, hogy ha valahol kapnának egy olcsó albérleti szobát, még újra tudnák kezdeni az életüket, mert akarnak és szeretnek is dolgozni, de biztos fedél nélkül nem jutnak egyről a kettőre.

A központban is gyakran vernek tanyát a „megfáradt” hajléktalanok